Négyéves voltam, amikor a különvalóságomra eszméltem – meséli. – Rögtön azzal együtt arra is, hogy én jó vagyok. Aki jó, segít. Először akkor fordult balra, amikor kibontogattam a kiscsirkéket a tojásból. Túlélték, de jöttek utánam mindenhova. Tyúk kellett lennem, legeltetni őket, életük-haláluk rajtam múlt. Keserves volt.

Később az énjóvagyokhoz tapadt valami nyákos kenetteljesség egészen addig, amíg néhány tapasztalat falba nem verte a fejemet. Jött az osztályba egy új lány. Lehet, azért mondom, hogy dacosan állt az ajtóban, mert később nagyon is határozott gyereknek ismertem meg. A jóság bennem azonnal cselekedni akart – majd én felkarolom. Önképe szerint csúnya lány volt. Mindig is egy festő szemével láttam a világot, nekem nem volt olyan fogalmam, hogy “csúnya”. A szemem éles volt, nemcsak az embereket láttam, árnyékaikat is. Láttam, hogy ezt az önképet a világ hogy sokszorozza szét minden egyes szempárban visszatükrözve.

Mellette megláttam, hogy az én árnyékom az árulás. Ahányszor kitárulkoztam, ledöfött. Fájt, hiszen én jó voltam. Csakhogy a jóság nem tud az időben lenni. Jóság megtenni, amit az emberség a pillanatban követel – előtte, mögötte semmi sincs.

Az árulókat kalapácsos embereknek neveztem el. Kikalapálták a horpadtságaimat. Annyiszor árultak el, visszataláltam a bizalomhoz. Értelmet nyert a tartsd oda a másik orcádat is.