Az ember nem tud találkozni, csak önmagával
Az ember folyton lebukik
Ebédnél megkérdezte a felszolgáló, hogy teljesen átálltam-e a vegetáriánus ételekre. Izé, hát most éppen sertésragu levest ettem – utaltam az aznapi menüjükre –, és bár átszedtem a húst a barátom tányérjába, azért csak belefőtt – mondtam szégyenlős mosollyal. A szalonnába azért beleeszik – vetette közbe a barátom, mire a felszolgáló a válla fölött visszamosolyogott rám: kipiszkálod a sárgáját, nemigaz?
Már hogy a szalonnás rántottából a tojást. Erről a lebukásról beszélek: a mentőöv gondolkodás nélküli odadobásáról, amely éppen ellentétes volt a barátom rosszmájú megjegyzésével. Arról a lebukásról beszélek, amikor az ember önkéntelenül is elárulja, hogy hogyan gondolkodik. Valójában folyton eláruljuk, erről szól A király mindig meztelen írásom:
az ember – a király – mindig meztelen
mutatják az egymásra rakódó évek
ha leütök egy szót
elárul választásom
ahogy elárul a szín amelyet viselek
a forma amely bújtat
árulók a tenyeremben szétfutó vonalak
látod? az arcomra rajzolódtak
ordítják kinek hiszem magam
mégis rejtve maradok
idegen képek rám gombolódnak
A böngészőm ablakaiban mindig vannak bekészítve csemegék, olyan olvasnivalók, amelyeket nem akármikor, csakis önjutalmazásként olvasok. Merthogy élmény követni izgalmas gondolatmenetüket.
Rendszeresen író emberként pontosan tudom, hogy az írások különböző szintekről születnek, és nagy gyakorlottságra tettem szert annak felismerésében, hogy a szerző honnan szól.
Mielőtt belemennék, szeretnék rámutatni egyfajta rétegzettségre, mert különösen szép: a szerző történeteket mesél az életéből, amelyek egy nagyobb történetbe ágyazódnak, hogy a szándéka szerint megvilágítsanak valamit – amely történetekről most én mondok történetekkel megtámogatott történetet, és te is szősz majd köré valamit.
Nem gyönyörű?
Lehet szólni az emberalattiból és az emberfelettiből, és azokon belül is különböző szintekről. Amikor valaki az emberalattiból szól, azt szerintem nem jó olvasni.
Az bizonyos, hogy az ember a középpontból mindig elmozdul, illetve, mint a lengő hinta, folyton áthalad a nyugalmi ponton. Mindig valamilyen viszonyulásban vagyunk a dolgokkal: vonzanak vagy taszítanak minket. Ez a horizontális sík. A vertikális, hogy egymáshoz képest is elmozdulunk a rajongás (fölfele nézés) vagy a sajnálat (lefele nézés) felé. Egyik sem kívánatos, mindkettő távolságot teremt.
Az olvasmányomban mindhárom történet a fölfelé nézés utáni csalódottságról szólt.
Ám az ember senkinek nem tud csalódást okozni. Mindenki csak abban a képben csalódhat, amelyet másokra vetít. Csakhogy ahhoz a másiknak semmi köze, sosem szólt róla. Ezért mondom, hogy az ember nem tud találkozni, csak önmagával. Minden jelenségnek én, a szemlélő adok jelentést, és minden, amit a világ bármely dolgáról hiszek, rólam szól. Az ember folyton lebukik.
Csalódtam-e a szerző írásában? vicces volna, ha erre igennel kellene válaszolnom. Alig várom a következő részt.
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.