Magyar szakos hallgató koromban egyszer csak a semmiből leterített a gondolat, hogy amikor kiállok a többiek elé művet elemezni, olyan, mintha nyilvánosan vetkőznék meztelenre: annyi vagyok, amennyit a műből megértek.*
Vállalva a lecsupaszodást most kibontok egy Pilinszky-egysorost, megmutatom, hogy nekem mit mond.
„Trónfosztás
Táblára írva nyakadba akasztjuk történeted.”
A nyakba akasztott tábla szégyentábla volna, ha nem volnék képes emelt fővel vállalni a felelősséget az életemért, legfőképpen a kudarcaimért, tévedéseimért és bukásaimért.
Ha nincsenek téveszméim arról, ki vagyok, mindegy, van-e tábla a nyakamban, nem tud semmitől sem megfosztani, sem bármit hozzám tenni.
Ám ha a hierarchia csúcsára képzelem magam, valakinek, aki erkölcsi gőgjében mindenki fölött áll és ítélkezhet, akkor tévedésben vagyok, és a történetem általi leleplezést megérdemlem. Ilyent csakis egy fölfuvalkodott én képzelhet, az ő bukásáért pedig nem kár.
______
*Később rájöttem, hogy ez a hallgatóságra is igaz: annyit értenek belőlem, amennyi ők – a meztelen pillanatban magukat fogják látni.
Egy kutatás szerint ma az ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.