Először is: voltak telek. Már csak nyomokban vannak; elevenek, gazdagok (és persze szépek) az emlékeimben. Odatartottam az arcom a hidegnek, fesse csak pirosra, csináljon nevetséges paprikaorrot, csaljon könnyet a szemembe, legyen rajta keresztül kristályos a világ. Benne voltam a hógömbben, láttam a mesét.

♥

Volt idő, amikor még kigombolt kabátban, meggypiros orral és meggypiros arccal, bagó nélkül is füstöt fújva, nevetve, mesét láttam a Nagytemplom gömbölyű fara mögött, a Múzeum előtt a hóesésben fölnéztem az utcai lámpa fénykörébe, akkor nyílt ki a térbeli mesekönyv a fekete tus ég alatt narancs glóriás lámpásokkal, fehér csipkés faágakkal, selyemcukor házakkal, szikrázó flitter hótakaróval.

És még ezt az idei esti telet is majdnem elszalasztottam. A ligeten mentem át épp szokás szerint a fejembe zártan, amikor váratlanul elszakadt a film, vagy nem tudom, mi történt, de lett egy szünet, mert hirtelen megláttam a lámpa fénykörében pilinkázó havat, a földön széttoccsanó fényt, ahogy ezüsttel és szivárvánnyal szikráztatja föl a fehér takarót, akárha egy bolond horgász halpikkelyeket szórt volna szét.
Aznap éjjel puha, fehér paplant kapott a város, süket csöndet, csak hajnal felé kezdtek szuszogni a házak.

Gyerekkoromban nem ismertem a nemszeretemet. Minden jó volt. A hideg is, a fázás is, a kesztyű nélküli hógolyózásban vörösre égett kéz, utána a melegben a szaggató fájdalom. Most a kimozdulás gondolatára is ijedten simulnak össze a lábujjaim.