Tizenöt éves voltam, fönn voltunk nálam az akkori barátommal, és tőlem eltiltott barátnőmmel, aki a barátom néhai kedvese volt. Szólt valami zene, és a fiú arra kért, hogy táncoljak. Zavartan ráztam meg a fejem. A barátom akkor közös barátnőnkre nézett, aki gátlástalanul és hipnotikusan kezdett el tekeregni, különösen csípőtájon.
Onnantól kezdve kísérleteztem, hogy mit tud kezdeni a testem a zenével, akkor tudtam meg, hogy születetten intelligens, mindenfajta mozgásra képes az afrikai törzsi tánctól a szalontáncokig. A fülemen bemászó zene mozgatta a tagjaim, mert én nem csináltam semmit, csak átadtam magam a hangoknak.
Amikor a kamaszkor hullámvasútján rosszul lettem, a tánc volt a gyógyszer. Ahogy átzúdult rajtam a zene, fölrázta bennem az életörömöt. Onnantól kezdve jártam diszkókba gyógyulni, és értem nővé parázs fiúszemektől.
Afelől tudatlan voltam, hogy nincsenek nőies formáim, és ez a tudatlanság megóvott az önleértékeléstől. Sütött belőlem az önbizalom, amelynél, mint kiderült, nincs vonzóbb.
Mindig meglep, hogy ha jó zene van, az emberek hogyan képesek fadarabként ülni(!) vagy állni. Engem a ritmus azonnal megmozdít, hogy ne így legyen, le kellene kötözni. Ha átadom magam a zenének és a testemnek, nincs az a szétesettség, ahonnan össze ne rendeződnék.
Egyszer a fővárosban mentem föld alá a metró mozgólépcsőjén, borús fölhőben volt a fejem, szürke volt a város, koszos és lepusztult, amikor egy hatalmas kivetítőn rákezdett a Vaya Con Dios a Nah neh nah-ra. Végigtáncoltatott a lépcsőkön, mintha egyedül volnék a világon.
Mostanában ez a szám kér fel: