a korszerűségről

Szokatlan megközelítés

Tudod, hogy nagyon szokatlan a megközelítésed?  Nem biztos, hogy készen állnak rá az emberek. De vágjunk bele! Nekem tetszik – mondta egy megrendelőm a neki írt reklámszöveg olvastán. Azóta gyűrűzik bennem ez a néhány mondat, nekem szegezi a kérdést, hogy akarok-e korszerű lenni, egyáltalán mi a korszerűség, végső soron, ki vagyok én.

Régóta napkezdő sóhajom az Istenhez címzett Legyen meg a te akaratod! Mostanában röhög bennem az ördög: miért? lehetne másképp? Csak annyira szabadok a választásaim, amennyire álmomban dönthetek arról, hogy hogyan folytatódjon. Megfelelek az ördögnek, azt mondom, hogy ezzel megteremtem a bármi elfogadását. Szétnyitja az állkapcsom, ne szoruljon össze a fogam, kinyitja ökölből a kezem, tudjon elfogadni. A lebegve hagyott összes lehetőség kizárja az elvárás-csalódást. 

Tudom, hogy mi a korszerű a reklámozásban, és nem vághatom rá égnek tartott orral, hogy nem, nem vagyok korszerű. Korszerű horgokat használni a szövegben. Ha eljutottál idáig, be is kaptad mindet, kezdve a címmel, mert aki ír, óhatatlanul használja őket, csak van, aki ügyesebb a választásukban, ahogy a horgászok között is mindig akad, aki üres, és aki teli szákkal megy haza ugyanarról a folyópartról. Annyi a különbség, hogy a korszerű reklám az erőszakos, beléd akaszkodó, cibáló horgokban hisz.

Korszerű mohónak lenni

Vannak emberek a városban? kérdezi a belvárosi hírlapárus. Megcsóválom a fejem. Üresek az utcák. Ebédszünet van. Már sípol is a gépész a fejemben, hogy ez nem feltétlenül oka az utcák néptelenségének. A hírlapárus is így gondolja: Mennek ki a városkörnyéki áruházakba. Az összes kivezető út folyton be van állva. A belváros meg üres. A fesztiválokon meg nem fizetnek ki 900 Ft-ot egy jó lángosért, azt mondják, otthon kihozzák 200-ból. Nem biztos, hogy értem, merre tart a beszélgetésünk. Részemről egyet is értek velük bólintok mindenesetre, engem taszít ez a leplezetlen mohóság.

Pedig van, hogy korszerűn mohó vagyok én is. Például amikor egyszer az orrom elől vittek el egy takarót a vásárban, akkor nagyon kesergett bennem a mohóság.

Korszerű egymás kárára élni. Ebben egyáltalán nem vagyok korszerű. Én a magam kárára élek.

(Ez éppen olyan csattanós lezárás volna, amilyent szeretek, de muszáj még elmesélnem, hogy a gyerekből, aki nem értette a hazugság fogalmát, és tiszta volt, mint a tavaszi ég, nőtt egy korszerűn megromlott fölnőtt. A napzáró hálaadásomnak éppen ezért része, amikor mondhatom, hogy köszönöm, hogy ma nem romlottam tovább.)