És megint tavasz. A járda menti zöldek elhúzzák a tekintetem, kell keresni a négylevelű lóheréket, nem tudom, minek. Könnyen megtalálom őket, a szemem rááll a szabálytalanságra.
A leveleket keménytáblás könyvekben préselem le.
Nem esett jól az este, a hideg nyirok a levegőben, sötétben mentem ki fáért, hogy befűtsek. A gereblye a szerszámok közül a legalattomosabb, ahogy ráléptem, oldalba vágott. A tárgyakkal általában nem vagyok jóban, egyáltalán nem együttműködőek.
Aki látja, azt mondja rá, ügyetlenség. De nem. Mert például leesni nem tudnak mellettem a dolgok, elkapom őket még a levegőben. A tárgyak támadását megtanultam másképp látni. A tegnap esti ütközés rendbe tett valamit a testemben. Nem kell tudnom, hogy mit.
Azt hiszem, a négylevelű lóherék is így hoznak szerencsét: az ember elkerül valami rosszat, és sosem tudja meg.