Szokták mondani, hogy hatásvadász vagyok. Tévednek. Nem kell vadásznom, én magam vagyok a hatás.
Ha meg kellene határoznom, milyen színű vagyok, azt mondanám: szürke. Szürke, mint a novemberi eső, mint az este előtti pillanat, amikor eltűnnek a kontúrok, és az ember úgy érzi, homályosan lát. Ha meg kellene neveznem egy második színt, azt mondanám: neon. Kellően harsány, hogy keresztülragyogjon bármely szürkén, mint foszlott felhők közül a csillagok.
Az iskola helyett apám tanított meg fogalmazni, már ha a technikát, ahogy tette, tanításnak lehet nevezni: diktált, és közben javította önmagát. A levegőből húzkodta elő a szavakat, mondatokká rendezte őket, közben többször rám szólt: mit csinálsz? írj!, mert ráfeledkeztem a kibontakozó légmozira: zörögtek a vásárba tartó szekerek, lovak nyihogtak, emberek lármáztak, és az aszálytól száraz út úgy porzott, hogy köhögnöm kellett. Meg akartam tanulni, hogyan csinálja.
Számomra négyévesen történt az ősrobbanás, lettem én, és velem a világ, akkor esett szét a paradicsom tegnapra és holnapra, délután négyre, amikor hazavittek az oviból, szalmaszagú falusi nyárra, tintakék iskolaidőre. Azóta ismerem a nyúló, az illanó és az elfolyó időt, szövődik belőlük szanaszét a múlt, az emlékek pókhálói. Az idővel sérült ember kísérlete az életre halálra ítélt; ha figyelek, hallom, tik-tak, tik-tak, részvéttelen, tik-tak, tik-tak, a szívem visszhangozza, bim-bam, bim-bam, megy a sínre rakott élet, tadamm, tadamm.