Süllyedni (zülleni) sokkal könnyebb, mint emelkedni.
Nem kell hozzá erőfeszítés.

 

Ha a gyerekkoromban létezett volna az Asperger-szindróma diagnózisa, minden bizonnyal megkaptam volna. Árva voltam minden közösségben, és nem értettem az egyetemes, mindenki által használt nyelv mögötti nyelvet: a ráutalások nyelvét. Amit mondtak, szó szerint vettem, és sosem tudtam, nekem mit szabad mondanom, és mit nem.

Az iskolában a szövegeket előbb tanultam meg kívülről, mint hogy betűzni tudtam volna őket, így amikor apám észrevette, hogy a leckét a plafonról mondom, élefazssiv tanított meg olvasni.

Amilyen rossz evő voltam, olyan falánk olvasó. A nekem tetsző mondatokat, bekezdéseket újra meg újra elolvastam. (Még ma is.) Az olvasmánylistám égi felügyelettel lehetett összeállítva, mert a világirodalom legjobbjai kerültek a kezembe, mindig akkor, amire éppen megértem rájuk.

Gyönyörű lehetne legalább a belső beszédem, ha nem lett volna könnyebb zülleni.

A romlás alattomos. Megtalálja a legkisebb repedéseket is, bekúszik, dolgozni kezd. Az ember első alkalommal talán összerázkódik egy-egy film, újságcikk mocskos nyelvezetén, de a romlás egyszer csak kellően nagy ahhoz, hogy elfogadja mint korjelenséget.

Azt hiszem, eltervezett és irányított a züllesztésem. Hozzászoktatnak az erőszak képeihez, követendő példaként állítják elém a közönséges beszédet. Ha nem figyelek, napról napra veszítem az emberségem.

 

Végzetes elfelejteni, hogy a szó világot teremtő varázsige.

 

Éppen térdig járunk, süllyedünk megfelé egy otromba teremtésben.

 

MÉG EGY BEJEGYZÉS?

 

monk@senkise.hu
+36 70 4306088