ha az ember véletlenül olyant hall: pompás napunk van! menten fölkapja a fejét: valami nincs rendben az idővel, és tényleg, az idő ilyenkor megtekeredik, túl közel kerül egymáshoz két sík

Pompás napunk van! harsogja Kövér bácsi, és újságját az üres kávéscsésze mellé teszi. Eulália néni szélesen elmosolyodik. De mennyire, kedveském, de mennyire! Morzsát söpröget papírzacskóba. Elkísérsz? kérdezi Kövér bácsit. Kövér bácsi bocsánatkérőn rázza a fejét. Eulália néni nyom egy puszit a puha arcra, az előszobában megigazgatja vattacukor haját, padlizsánlila kalapot tűz, felkapja a lakk ridiküljét, és kisétál. Pi, pi, pi, szólongatja a téren a madarakat, fölöslegesen, ahogy meglátják, köré sereglenek, a vállára, karjára szállnak, úgy ellepik, hogy Eulália néniből az orra hegye sem látszik. Egyszerre a magasba emelkednek vele, aki nem figyel, észre sem veszi. Soha senki nem figyel. Nyugat felől fúj, mondja Eulália néni, fölöslegesen, a madarak ugyanúgy tudják, mint ő. Amikor megérkeznek, Eulália néni egy botot vesz elő a ridiküljéből, megbökdösi vele a túl közel került időt.
Mindig ez történik, valahányszor elhangzik: pompás napunk van! Eulália néni azonban imád madarakkal röpülni, különösen imádja a megtekeredett időt bottal bökdösni, úgyhogy mondogasd csak.