Vannak írásaim, amelyekhez visszanyúlnék, leginkább, mert úgy emlékszem, pontosan tudtam megfogalmazni bennük valami fontosat. És nem találom őket.
Amikor meg mégis, rájövök, hogy megcsalt az emlékezetem, ami lényeges, az megvan, megvolt bennem öröktől fogva.
Mindenesetre rendkívül pazarlón bánok mindennel, ami átárad rajtam: nem mentem el a képeimet, nem vigyázok a szövegeimre. Két dolog lehet mögötte: vagy kevés a bizalmam a minőségükben, vagy hogy tudom, bőséggel van ott, ahol az eddigiek teremtek. Talán mindkettő igaz.
Mostohán bánok-e a teremtményeimmel? Nem tudom, csak azt, hogy időről időre mániákusan takarítanom kell magam után. (Naponta feltakarítom összehányt, rózsaszín szavaim.)
Ilyenkor dobálom a virtuális kukába a szövegeimet és a képeimet, és a kukát is azonnal kiürítem, olyan parancsoló késztetés a fölszámolás. Te, aki évek (évtizedek!) óta jössz velem, tudod.
Nem mondhatom, hogy ezzel megszüntetem a dolgaimat a külvilág számára, mert ami egyszer létrejött, az soha többé nem tud nem lenni. Amit egyvalaki tud, azt mindenki tudja, kérdés, hogy az ember képes-e és hova hangolni önmagát.
És – ahogy egyre sűrűbben emlegetem – nem létezik külvilág. Akármerre mozdulok, önmagamba ütközöm.
A nagy hallgatásokat nagy szószátyárság szokta követni, mintha a csöndben fölgyűrődne a mondanivaló. Te mindig a legfrissebb jegyzetet kapod. Van egy kicsit szikkadtabb tegnapról. Az e szöveg alatti nyilacska mutatja az irányt, ha azt is elolvasnád.
És köszöntsd meg a Sándorokat! Egyedülállóan szép szokás, hogy mi, magyarok ünnepeljük a névnapokat is.
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.