Select Page

az ember azt gondolná, a nyelvészek száraz, karót nyelt emberek, én ismertem egyet, aki szeretett nevetni, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, keszeg férfi koszos farmerban, gubancos szakállal, nikotintól sárga ujjakkal, esténként borban ázva, és olyanokat kérdezett, hogy mit csinál, ami felmerül?; egy másik meg alacsony, a saját neméhez vonzódó szúnyog férfi, értelemtől csillogó szemű, a vonzalmát én cseppet sem bánom, csak azt, hogy a buzik bizonyos szép szókat elvettek tőlem, mint a meleg, a szivárvány, és már nem tudom áthallás nélkül olvasni, hogy az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér; és ismerek egy nőt is, kicsit hasonlít rám, csak jobban magának való, egy nemzetet leleplez, hogy milyen a szókészlete, mondta, a magyarban az eszik-iszik-basziknak számtalan szinonimája van, a test, az anyag szavai; ahogy haladunk fölfelé, az ég, a szellem, a kimondhatatlan felé, ritkulnak a szók, mint nagy magasságban a levegő, nemcsak rokon értelműeket nem találni, semmi sincs, a magyar hisz, ha látja, ami éppen ellentétes a teremtés irányával: látod, ha hiszed; oka talán nem is annyira a földhözragadtság, mint az évszázadokra használaton kívül rekedt, ezért fejlődésében megállt anyanyelv, nincs saját szavunk a filozófiára, a matematikára (a kettő végső soron egy), ha valami anyagon túliról akarunk komolyan beszélni, leginkább a latinból, a görögből és a németből kell fogalmakat kölcsönvenni, a szellem szintjén nehéz magyarul beszélni; ezt mondta a nő, aki kicsit hasonlít rám, én csak annyit tennék hozzá: de nem lehetetlen

A remek kiszolgálás érdekében az oldal sütiket használ.