Select Page

(részlet ML naplójából)

vágytam egy kertre, bőkezű az ég, nagyobbat adott, mint álmodtam, van, hogy napokig nem jutok el a hátsó kerítésig, folyton elcsábít a napozóágy, így amikor délután füvet nyírtam, meglepve fedeztem föl a szokatlan növénytársulásokat, először csak a földre hullt nagy kék szirmokat láttam, kerestem az eredetét, iszalag szalad föl az orgonán a cseresznyefa tetejéig, legalább négy méter magasságban nyitja tenyérnyi kék virágait, és a málnabokrok is befurakodtak a fa ágai közé, pislog egymásra a cseresznye és a málna; a málnáról azt olvastam, hogy antiszociális növény, minél többet törődnek vele, annál hálátlanabb, igaz lehet, mert nálam megszakad a terméstől, én a minden túlburjánzásával küzdök, kivéve kapor, az, ha kikel is, áll darabig elveszetten, egyre fogy, aztán eltűnik; most a sárga virágok ideje van, virít az orbáncfű, a ligetszépe, magasan hordja fejét a körömvirág, nem tudom, milyen növényt kapott társul, pillangósnak látszik, kivétel, mert a virágja magentaszín, elszórtam néhány vadvirágmagot, talán abból lett; valaha labdarózsa dőlt fáradtan a hátsó kerítésnek, az elsők között vágtam ki, de ez labdarózsás kert, visszakövetelte, úgyhogy most a konyhaablak alatt áll, hatalmassá nőtt, mint a dióból kelt diófák, nem volt kerttervezés, meg is látszik, van nagy kuszaság, csurig a kert, szomorún kell elmenni minden kertészet mellett; egyszer egy kertmérnök előadását hallgattuk a gyerekkel, néhány sorral előbbre ült, mint én, egyszer csak hátrafordult, és rám vigyorgott, hirtelen nem értettem, miért, aztán ránéztem a kivetített diára: a kertmérnök által eszményinek ábrázolt kert éppen ráillett a miénkre: hatalmas zöld tömeg, fák, bokrok és mézelő virágok; az első években kísérleteztem konyhakerttel, nem is eredménytelenül, embermagasra nőtt a kelbimbó, szépen gömbölyödtek a káposztafejek, de már nincs hely, tavaly nyáron eldugdostam néhány kukoricaszemet, meglepődtem, amikor egészséges, mézédes kukoricacsöveket termett, most már csak akkora területem van, ahol elfér néhány tő paradicsom, mert az kell, ott van a komposztdomb mellett, az meg sem fordult a fejemben, hogy ne adjam vissza a kertnek, ami az övé, a konyhai hulladékot, fűnyesedéket, hullott levelet, nem gyomlálok, eleve nem hiszem, hogy létezik gyomnövény, ha valami nem kell, a helyébe ültetek; még a legszárazabb nyarakon sem kell öntöznöm, nem tud kiszáradni a föld; ha elölről kellene kezdenem, egyetlen dolgot csinálnék másképp: egy évig nem nyúlnék semmihez, csak figyelnék, mit csinál a kertemben a szél, hogyan jár a nap, mit akar az ég, aztán igyekeznék együttműködni velük; a kutyával szerencsém van, nem kertészkedik, esténként szoktunk menni sétálni, mert neki is jár a mindenféle inger, a minap nyomunkba szegődött egy nő, ha megálltam, megállt, lesett alulról fölfelé, meglehet, figyelmetlen vagyok arra, hogy mások hogyan élnek, de az ember érdekes, észrevettem a nőt is, a puli be szokott farolni egy-egy bokorba dolgát végezni, most egy kisebbet szemelt ki a járda menti zöldben, fölé kuporodott, kapart egyet-kettőt, aztán mentünk volna tovább, a nő azonban megállított ezt itt akarja hagyni? kérdezte, miközben lefényképezte a kupacot, bezacskózva tartósítani az örökkévalóságnak, és a kommunális szemétbe dobni környezetterhelő, ez nem, három nap múlva nyoma sem lesz válaszoltam, de nem értett egyet; ismerem a szabályozást, azzal meg én nem értek egyet, szemét az, ami nincs a helyén, a kutyagumi bokor alatt a fűben a helyén van, az aszfalton nincs, műanyag zacskóban sincs, a kommunális szemétben végképp nincs, mindenestre most kutyasétáltatáshoz viszek papírzacskót, ennyit tudok tenni a nyugalmamért és értetek, gyerekek

kapcsolódó

A remek kiszolgálás érdekében az oldal sütiket használ.