NAPI JEGYZET

Vendég: Máté Angi

Volt egyszer egy sötétség.
Ez a sötétség egy mákgubóban lakott.
Ült a sötétség a kicsi, háromlábú székén, a mákgubóban, zörgette a mákszemeket, majd, ha megunta a zörögtetést, fűzni kezdte a mákszemeket, illesztgette egymás mellé a kékes-lila golyókat. Miután mind felfűzte őket, a belőlük lett fonalat felgomolyította, ásítozva leült a kicsi, háromlábú székére, megbillegtette azt, dünnyögve:
– Fű-zök, go-mo-lyí-tok, szö-vök. Pim-pám, pim-pim-pám-pám, pim-pám.
S szőni kezdett a sötétség, a mákszemekből fűzött fonalból anyagokat szőtt: hosszan tekeredő ilyen-olyanokat, gyűlt körülötte a bolyhos, a rücskös, a sima, a habos, és a lyukacsos anyag. Aztán megfuvintotta fényes gyűszűjét, kardozott egyet hegyes tűjével, és varrni kezdett. Varrt a sötétség egy bolyhos sapkát, két sima takarót, egy habos rokolyát, egy rücskös pelerint, egy lyukacsos keszkenőt.
S miután ezeket megvarrta, fájó derekára tette a kezét, odacsoszogott az ágyához, s az ágy alól előhúzott egy hátizsákot, és belepakolta a bolyhos sapkát, a két sima takarót, a habos rokolyát, a rücskös pelerint és a lyukacsos keszkenőt. Beállította a kicsi háromlábú széket a mákgubó sarkába, hátára vette a zsákot, mondta: szervussz ház, megforgatta a kulcsot a zárban, kilincs-kuluncs, bezárta a mákgubót, a kulcsot pedig a lábtörlő alá rejtette, és kitett egy táblácskát: Elmentem a világba, gyere holnap!
– Szervussz világ – mondta a sötétség, amikor odaért a világba, be.
– Varrtam neked ezt-azt. Kékes-lilák, lilás-kékek, vedd magadra, s hordjad, néhanap – s borította is a bolyhos sapkát egy toronyra, a két sima takarót egy trolibusz két kocsijára, a habos rokolyát egy folyóra, a rücskös pelerint egy emeletes házra, a lyukacsos keszkenőt egy zsákutcára.
Kékes-lila lett a világ, egy időre.
Hordta a ruhákat a világ, mit a sötétség varrt neki, ott a messzi mákgubóban, miközben billegett a háromlábú széken.
Hordta a ruhákat a világ, mindennap hordta egy kicsit.
S amikor hordta, éjszaka lett akkor.

Hogyan szőnek a szövegszövők?

Van, aki a szavakat úgy tudja egymás után rendezni, hogy egyetlen mondattal képes rámozdítani a figyelmemet az istenire. Van, akinek ehhez több sorra van szüksége, úgy mesél, mint aki templomot épít, és amikor a zárószó a helyére kerül, akkor eszmélek, milyen régóta nem vettem levegőt. Vannak, akik magasabbra tolják az eget felettem, ablakokat vágnak és tárnak, befújnak világ-mákgubómba mint a friss szél, és a látóterem kinn-benn megváltozik. Végül vannak, akik egyszerre képesek minderre, akkor megkondul az ember-nagyharang, aki vagyok, csöng-bong süketítőn: harangozza addigi magam végétHogy csinálják, nem tudom.

Mit szólsz?

A lebetonozott udvaron volt egy poroló, annak a fölső keresztrúdján szoktam lógni fejjel lefelé, mint a denevérek, kezdetben csak a térdhajlatommal kapaszkodva, később a pipáló lábfejemen, mert fiatalon nem féltettem magam, a halandóságot csak később tanultam.

szerző nélkül

0 Comments

Submit a Comment

Your email address will not be published.

NAPI JEGYZETEK

az élet legnagyobb apró dolgairól