Volt benne valami mámorító: mintha összegyűlt volna az emberek fölött az ide tartozom büszkesége vidám, pamacs bárányfölhőbe, valaki vitte elöl a táblát a vállalat nevével, mögötte meneteltek a dolgozók hurkapálcára erősített piros-fehér-zöld és csupa piros papírzászlókkal integetve, és amikor a dísztribün elé értek, és elhangzott a cég neve, a fölhő megdagadt, dülleszkedett az öntudat, és mindenkinek fülig ért a szája.
A fölvonulás után papírtálcán május elseje ízű virslit ettünk mustárral, haraptuk hozzá a kétujjnyi vastag puha belű, ropogós héjú kenyeret, a munkások és dolgozók nagy korsó sörökkel öblítették le, amitől egy idő után szélesen kihabzott belőlük a jó kedv.
Délután majális volt az Alsóerdőn ringlispíllel és bazárral, nem szerettem, a lufik a délutánhoz tartoztak, és a hozzájuk érő égő cigarettáktól egyre-másra eldurrantak – mindenki önfeledten dohányzott –, vagy valaki túlfújta őket, én pedig rettegtem a csattanás hangjától. Az erdő tele lett város-a-városban emberekkel, azokkal, akiket soha máskor nem láttam, mintha a föld alól bújtak volna elő, mocskos sikátorokból, bűzös csatornákból, csúf arcúak és rosszul öltözöttek, üvöltözött belőlük és járatta velük rángó táncát a pálinka.
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.