Essünk túl a nehezén az elején. Hogyan döntsön az ember, ha soha nem dönt?

Térdig fogunk gázolni a paradoxonokban, mert megközelítjük a teremtés jégforró, mag nélküli magját.

Különös feltételek között játszunk furcsa bújócskát önmagunkkal: meg kell találnunk magunkat, miközben a létünk káprázat – csak a szeretetből szőtt mindent szülő semmi van. A látható világ tartószlopai a láthatatlanban állnak – ez az egyetlen valóság sosem fogható fel és nem fejezhető ki. És ide kell eljutni.

A legtöbben fordítva ülnek a lovon: mások szeretetén keresztül akarnak szeretni, de az lehetetlen. Akiben nem virágzik az irgalmas szeretet önmaga iránt, az másokat is csak a saját hiányain keresztül tud megközelíteni.

Mi köti gúzsba az embert?

1. (gyermekkor) identitásképzés

Gyerekkorunkban környezetünkből záporoznak a ránk vetített képek: szülőké, tanároké, társaké. Öntudatlanul elfogadjuk őket, és gyúrunk belőlük egy ezvagyok-figurát. Ebből lesz az egónk, amelyet (érzékelésünk szerint) a külvilág folyton támad, ezért védelmezzük, mindenáron.

(Bizonyos tanítások szerint ezt a nehezített pályát éppen mi építettük gondos szereplőválogatással, tehát akármi történik velünk, a felelősség a miénk, jóllehet, valami olyanért kell vállalnunk, ami emlékezet előtti időből való, amiről nem tudunk tudván tudva.)

A kiút: felhagyni az azonosulással. Állandóan kérdésben lenni: biztos, amit gondolok? Miért gondolom?

2. (folyomány) szigorú önreflexió

Az önreflexió egyáltalán nem jellemző mindenkire, de akire igen, az hajlamos az egykorvolt felnőttekből kegyetlen ítélőszéket csinálni, amely elé rendre megidézteti önmagát, és elítélteti.

Ám aki nem önreflektív, vetít: mindent, amit magában elítél, másokra ken.

Az első saját magát sebzi, a második mindenkit maga körül.

A kiút: elfogadása annak, hogy nem vagyok tökéletes, és soha nem is leszek. Tudatosítása, hogy a valaha a környezetemben élő felnőttek mind bennem báloznak, és a kedvenc szórakozásuk az ítélkezés. Nevetni rajtuk.

3. (az ikrek) bűntudat és lelkiismeret-furdalás

Ezek a múlton csámcsogó férgek szétzabálják, megmérgezik a jelent. Mindkettő terméketlen, mert a múlt megtörtént, változtathatatlan.

(“Engedjetek hibázni!” – ez volt az egyik korszakom jelszava. A hibák az élet részei. Az ember elhasal, és amikor megunja a port szipákolni, föltápászkodik, és ha vérző térdekkel, sebzett szívvel is, de továbbmegy. A szív sebei be tudnak gyógyulni, ha az ember leszűri a tanulságokat, és nem nézeget hátra. Orpheusz is, Lótné is megbánta, hogy visszanézett.)

A kiút: ne nézz hátra!

Mi van, ha nem magunkat kell megtalálnunk (miközben a létünk káprázat), hanem lehántani mindent, ami nem vagyunk?

A nagy életválságokból újjászülető embert gyakran hasonlítják bábból kikelt pillangóhoz. Hímes kép a változásra, de a valódi megértést érintetlenül hagyja. Én régről hordozok egy másik metaforát: a hagymáét. Mondhatni, az ember életében ezerszer válhat – egyre szebb – pillangóvá, de a hagymaságot csak egyszer kell felismerni. Hántod le egymás után a burkokat, mígnem szembenézel az ürességgel.

A hagyma burkai az ürességet ölelik.

A kontempláció vezet haza.