Vannak emlékeim emlékezet előtti időből, a szüleim emlékei, történetek, amelyeket annyit meséltek, hogy emlékszem rájuk.

Vannak később örökbefogadott emlékeim, mások történetei, amelyek valamiért tetszenek, és úgy mesélem őket, mintha én is jelen lettem volna, amikor megestek.

És vannak téves emlékezéseim, sőt, szinte csak azok vannak, mert ha lehetséges volna, hogy megnézzem az emlékeimet úgy, ahogy valójában megestek, nagyon meglepődnék – mondja Popper Péter. 

A történeteim eleve a személyiségem szűrőin keresztül esnek meg velem, és nem az eredeti eseményre, hanem a már eltorzult emlékre emlékszem.

Igaz ez a hallomásra is. Mesélnek nekem valamit, a belső mozimban elindul a film, és természetesen minden úgy fog történni, amilyen vagyok, tehát a másik meséje is leginkább rólam fog szólni.

Sokszor megkísértett a gondolat: mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra elveszíteném minden emlékemet (azaz az identitásomat): kétségbe esnék-e, vagy ellenkezőleg: elhozná-e a mámorító szabadságot? Tudnék-e, mernék-e minden pillanatot izgalommal várni: ki vagyok, milyen helyzetekben hogyan döntök, végül is: hogy kinek képzelem magam. Mert szerintem csak képzelem magam. Nincs valóságos létem, csak „velem megesett” történetek illúziója.

Kiolvastam a Mint pók a kulcslyukon-t, sok mondata telibe talált, például ez:

,A fénykép a fotóst mutatja meg.”

Kamaszkoromban egy délután a szobámban olvasgattam, a könyv nem köthetett le különösebben, mert elkezdtem azzal játszani, hogy felváltva nyitottam ki, csuktam be a szemem kezdetben így ugráltatva a könyv lapját, ám egyszer csak észrevettem, hogy a két szememmel nem látok egyformán: az egyikkel teltebbek voltak a színek, és akkor váratlanul leterített egy gondolat: vajon ugyanazt látom, amit mások?

És fotósoktól tanultam meg, hogy nem. Azok, akik szeretnek, olyan képeket készítenek rólam, amilyen lenni szeretnék.

„A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.

De észrevettem.” (J. A.)

Én is észrevettem, hogy erőfeszítéseket teszünk, hogy valamilyennek látsszunk, és néha elfáradunk, és kivillan a valóság. 

Az emlékeimről úgy vélem, hogy minden felidézéssel mind távolabb kerülnek a valóságtól, mert az önképemhez igazítom őket, ezért folyton módosítok rajtuk.

Lesz meglepetés az utolsó órán.

Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?

A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.