Fiatal koromban gyakran kísérleteztem félálomszerű állapotokkal. Tisztán rajzolódtak ki bennük kártékony családi minták, a nyomukban keletkezett sérülések, és hogy mi a teendőm velük.
Megszakítani őket. Abbahagyni az átörökítésüket.
A közös ezekben az állapotokban az volt, hogy mindig a múltba vittek. Aztán egy alkalommal, amikor ebben a lebegő tudatállapotban voltam, megjelent egy kábé tíz évvel idősebb önmagam, hosszú hajam két copfba fonva, átható tekintettel, egyszerre kutatón és gyöngéden néztem rám. Ismertem ezt a tekintetet, a környezetemben csak egyetlen embernek a sajátja.
A legtöbb ember tekintetében fal van, általában nagyon közel a felszínhez. Néhányan mélyebbre engednek másokat, de az, hogy nincs fal, kivételes. Az csak a művészekre jellemző.
Művész nem csak alkotó ember lehet, művész, aki akként lát. Aki kinyílt a misztikumra.
Talán ez volt az a pillanat, amikor áteresztővé vált az idő, ekkor kezdett összeomlani a linearitás illúziója, és megjelenni az egyidejűség, vele a hozzáférés jövőbeni információkhoz.
Az élmény ütötte rés tágul, és egyre erősebb a gyanúm, hogy az élet élefazssiv is történik, a jövőből éljük a múltba, és talán, ha jól figyelek, idővel fény derül, mi miért került az utamba.
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.