Hazugság alatt általában azt értjük, amit a szánkkal mondunk. De mi volna, ha hirtelen mindenki úgy jelenne meg a világban, ahogy van? Kezdjük ott, hogy én nem lennék. Vagy a vészes hányás vitt volna el másfél éves koromban, vagy egy koponyacsontomra húzódó fülgyulladás a harmincas éveimben. Mindenki eltűnne, akit valaha az orvostudomány mentett meg. A maradék világ tele lenne torz testekkel, lógó mellű nőkkel, hiányos vagy szuvas fogú mosolyokkal, szürke hajú, kancsal és hunyorgó emberekkel.
A pszichológusok szerint óvodás korunk körül tanulunk meg hazudni, és folytatjuk egész életünkben napi 2-200 alkalommal gyakorolva. Én már azt sem értem, ezt hogyan lehet mérni, mert szerintem a hazugságról is hazudunk.
A művészek jó része átérző, levesznek valamit a láthatatlanból, amelyet később a tudomány igazol. Ilyen látnok volt többek között Karinthy.
Collodi megteremtette a hazugságkor növekvő orrú Pinokkiót, a tudomány pedig megállapította, hogy az orrunk az a szervünk, amely az életünk végéig nő. A testbeszédkutatással újabb igazolás született orrunk és a hazugság összefüggésére, kimutatva, hogy amikor hazudunk önkéntelenül az orrunkhoz nyúlunk.
Lehet, hogy nagy a képzelőerőm, de én tudok látni olyan világot, amelyben legalább a szánkkal nem hazudunk egymásnak.