Apám tudott a láthatatlanról. Nem a szellemvilágról, hanem a fizikai érzékelés korlátozottsága okozta láthatatlanról. A hosszú-, közép-, rövid- és ultrarövid rádióhullámokról, a mikrohullámokról, az infravörös – és az ultraibolya hullámokról, röntgenhullámokról, gammasugárzásról.
Mondta, hogy ezek áthatolnak a testen, és jó, hogy nem látjuk őket, mert folyton el akarnánk ugrani előlük, ami lehetetlen, tekintve, hogy tele van velük a környezetünk.
Amit látunk, a fényhullámok részbeni visszaverődése a dolgok felszínéről. Amely tartomány visszaverődik, azt érzékeljük színként. Nem halljuk, mert a hallástartományunk is erősen korlátozott, de hallhatnánk, mert a színeknek ugyanúgy van hangjuk, mint a hanghullámoknak.
Magyarul: zenél körülöttünk az egész világ. Egy tarka pulóver vidám kórusmű, a virágos rét Csajkovszkij-keringő, a távoli, kopár hegyvonulat fenséges szimfónia, egy csillagos nyári éj romantikus zongoraverseny, egy téli: reqiuem, egy verőfényes, márciusi hajnal Radetzky induló és egy esős, novemberi alkony Mozart-mise.
A capella szólamok a bőröd, szemed, hajad színe. Annak tetszel, aki fülének harmóniájuk a legszebben szól.
És megfordítva: a hangoknak színük van. A költők, akik „áthallók”, tudják ezt régről.
Dallamfényes szép napokat!
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.