Select Page

E.-nek sokáig nem hittem el, hogy az ő erős szálú eperszőke haja nem olyan, mint az enyém, nem maradnak meg benne a hullámok; az enyém természettől hullámos volt, de könnyen formázható is: ahogy csavargattam, úgy maradt a következő mosásig; kamaszkoromban lustán omlott a hátamra, sűrű volt, mint a méz, a fiúk úgy rajzottak körülöttem, mint akácillattól buggyant méhek, dacból rövidre vágattam, a csoda három napig tartott, jött a bánat; a haj valahogy összeköti az embert az éggel, mert ahogy nőtt, nőtt bennem a megértés is, például hogy hallhatatlan hangok teremtik a látható világot, kezdetben vala az ige, mire fizikából a Chladni ábrákról tanultunk, már tudtam, mit fogok látni; valahányszor összeborult bennem a rend, zene kellett, hangosan: nyeljen el, írja át a szívfrekvenciámat; mire a hajam a vállamig ért, már értettem a minden hónapban megkapott üzenetet, hogy én, a nő vagyok a földi lét kapuja, ezért fakad minden nyelvben egy tőről anya és anyag; amikorra a mézszőke hamvasba váltott, tudtam, hogy az életben mindig egyedül van az ember, bármennyire is pontos akarok lenni szavaimban, az élmények nem megoszthatók, egyetlen hely van, ahol tisztán találkozhatunk: a csönd; a lányokkal egyszer mentünk át a parkon, és ahogy kiértünk az árnyak alól a fénybe, a nagyobbik haja aranyat lobbant, a kisebbiké rezet, az enyém ezüstöt, mint a mesében

A remek kiszolgálás érdekében az oldal sütiket használ.