Fortélyos
félelem igazgat

Kétszer vékonyodott el annyira az életfonalam, hogy majdnem elszakadt. Az elsőre nem emlékszem, csak anyám elbeszéléséből. A második akkor volt, amikor az ember kezét elereszti az ég, huszonnyolc éves koromban. Talán azt hittem, hogy innentől egyedül, azért zuhantam úgy lefelé, mint hegy tetejéről elhajított kő. A mélység akkora volt alattam, hogy öt évig tartott, amíg lebukdácsoltam. A pokolban legyintett egyet a jobb fülem mellett a halál.

Abban a pillanatban, amikor az ember megszületik, megszületik egy másik pillanat is az időben: a haláláé. Ha az embernek van ege, ezt elfogadja, és akkor tud élni. Ha nincs, menekülni fog. A menekülő ember riadt ember, a menekülő élet tetszélet.

Az ötödik év vége felé egyik éjjel álmot láttam. Holdbéli tájon jártam, lápos, ködös vidéken. A fák csupasz ágai jajgatva karistolták az eget. Tudtam, hogy a halállal van találkozóm, rettegtem, mentem mégis, ahogy a béka megy a kígyó hipnotikus pillantásától nyűgözötten a tátott száj felé. Egyszer csak testetlen férfihang szólalt meg fölöttem, kérdezte, miért jöttem, még nincs itt az idő. Olyan gyöngéd volt, akkora szeretet volt benne, hogy elsírtam magam.

Minden félelem halálfélelem. Aki fél, lemond az önmaga fölötti hatalomról. A hatalom szó gyöke a hat. A ható ember képes ember. Az önmagam fölötti hatalom tesz képessé élni.

 

Nagy bolondság volna átadni másnak.

MÉG EGY BEJEGYZÉS?

 

monk@senkise.hu
+36 70 4306088