MI generálta kép

Az életben nincs semmi szégyellnivaló.

Apám tizenöt éves koromban azt mondta, csalódott bennem (elvárás-csalódás tengely), attól kezdve azzal büntetett, hogy nem szólt hozzám, ha meg mégis, azt kívántam, bár ne tette volna (“vagy megszokod, vagy megdöglesz!”). Eltelt két év, hagyjuk abba! nyújtotta a kezét. De mindkét dolgot: büntetést is, békülést is ő választotta. Én szerettem mindvégig. 

Súlyosan megbántottam, különköltözött. Hátralépett három lépést is, hideg lett, mint a sarki szél. Nem engedte magát megölelni, elhúzódott az érintésem elől, operatív dolgokra szűkítette a beszélgetéseinket. Eltelt 23(!) év, mire felengedett. Az életben tartott múlt mindent megölt.

Nap nap után hozta meg ugyanazt a döntést: velem akar élni. Aztán egyszer csak már nem. Akkor minden átfordult: hirtelen én lettem az oka tizenkét év boldogtalanságának és szenvedésének. Irgalmatlanul megbüntetett, olyan kegyetlenségről tett tanúbizonyságot, hogy most nem tudom, kivel éltem. Ám nem lehet valakit büntetni anélkül, hogy a büntető maga is ne bűnhődne.

Bármi történt velem, a szüleim szerint sosem volt más hibás, csak én. Akkor ezt igazságtalannak éreztem, de az a nevetséges, hogy tényleg így van: az ember felelős a vele történtekért. 

Lester Levenson valamennyi szerelmi történetét végigvéve arra jutott, hogy akkor volt maradéktalanul boldog, amikor ő szeretett. Nem amikor őérte rajongtak, mert az jön és megy, nem befolyásolható, de szeretetet adni, az rajta kívül nem függ senkitől és semmitől.
Ez nekem is megy, még ha büntetés is a vége. 
Engedd meg magadnak a szeretetteljes kapcsolatokat! – mondja Levenson, és ebben van új: a büntetés hiánya. Legyen! 

 

Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?

A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.