ÉHES ÜRES PAPÍR

Nem szerettem írni. Nem tudtam, hogyan kell. Az üres papír egy darabig bámult rám, aztán elkezdett fölzabálni. Apám, aki maga nem volt író ember, de lehetett volna, mert istenáldotta tehetsége volt a szavakhoz, látta, hogy fölzabál a papír. Addigra már csak a fülem maradt. Megszánt, elkezdett szavakat tenni bele. Néhány mondat után már a szemem is meglett, bámultam a térben megnyílt légmozit. Amikor lett kezem is, írjad! szólt rám, és én engedelmeskedtem. Így mentett meg apám író embernek. 

Nem véletlenszerűen válogatta a szavakat, nagyon is célirányosan. Sok jelzőt használt, többet, mint amennyit a mai ízlésem elbír. Amíg én százszor megrágom a szavakat, patikamérleggel méricskélem, mint Kurt Vonnegut, ő könnyed volt, mint Bukowski a trágársága nélkül. A szép szavakat szerette. Tudta, hogy melyik hogyan hat, és hogy hogyan kell úgy egymás után rakni őket, hogy megrendüljön, aki hallja. Minden anyák napján telefonon táviratot küldött a nagyanyámnak. A szöveget sosem írta le előre, tollba mondta a postás kisasszonynak, akit valószínűleg készületlenül értek a mondatok, mi azonban ismertük anyámmal apám tehetségét, messze szaladtunk, hogy a távolság viasza dugaszolja be a fülünket. Néha még így is kellett sírni.

Csak úgy lettem író ember, ahogy apám. Neki egy volt a sokféle tehetsége közül, nekem is egy. Nem elemi késztetésem az írás. Nem uralkodik rajtam, nem kényszerít nap mint nap gép elé. Ám már rég nem félek az éhes felületektől.