Egyszer részt vettem egy zenei előadáson. Az énektanár, aki tartotta, különös férfi volt, elegye lágyságnak, nyitottságnak, szenvedélynek. Azt mondta, hogy ha a gyerek zenét akar tanulni (illetve ha a szülő úgy dönt, hogy zenélni taníttatja a gyerekét), akkor ő kezdő hangszernek a hegedűt javasolja, mert azon az embernek magának kell megkeresnie a hangot.

Több se’ kellett. Egy hangszerkészítő ismerősömtől beszereztem egy hegedűt, és nemsokára a tanár is megérkezett: egy csupa élet hetvenéves nő. Eredeti módon tanított, a kottaolvasásból például mindig annyit, amennyi éppen kellett, ám néhány óra után már képes voltam egyszerű dalokat eljátszani.

A hegedűtanulást megelőzően semmit nem tudtam a zenéről. Imádtam azonban, hogy először a fülem kell hozzá: megtalálni az A hangot, mert ahhoz kell igazítani az összes többit.

Reggel, amikor az ember újra egyesül a tudatával, első dolga kellene, hogy legyen, hogy megkeresi az isteni A hangot. Szüntelenül szól, a kérdés az, hogy kinek van füle a hallására. Mert az az igazodási pont. 

Ha az embernek sikerül oda hangolnia magát, tökéletes vezérlés alá helyezte a napját.

Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?

A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.

egyszer elkezdtem írni egy regényt, szerintem sosem fog elkészülni; éppen ezt a részletet talán külön-külön egyszer már megosztottam

Morris, a boncmester nézte az óra lassan araszoló mutatóit. Egy perccel az ébresztő megszólalása előtt kikapcsolta. Még csak az kellene, hogy fölébressze a feleségét. Addig van nyugalom, amíg a sárkány alszik. Óvatosan kelt föl, a fürdőben mgeigazgatta kevés szálú, vörösesszőke haját, a tükörben belenézett apró malacszemébe:
– Mit csinálsz rosszul, öregem?
A malacszem kutatón nézett vissza rá. Morris elfintorodott. Megmosta a fogát, lezuhanyozott. Kövér hasán úgy feszült a bőr, mint egy dobon. Esze ágában sem volt lefogyni, az evés maradt az egyetlen öröme, ám nem állt szándékában az életét csak annak kedvéért meghosszabbítani. A férfi járt az eszében, akinek hatvan dekás volt a szíve. Hatvan deka!

Esze ágában sem volt lefogyni, az evés maradt az egyetlen öröme, ám nem állt szándékában az életét csak annak a kedvéért meghosszabbítani. A férfi járt az eszében, akinek hatvan dekás volt a szíve. Hatvan deka!
Felhúzta dundi ujjaira a gyűrűit. A fülbevalóit sosem vette ki. Minden reggel ugyanazzal a reménnyel indult munkába: valamelyik halott elárulja, hogyan kell boldognak lenni. Eddig egytől egyig ugyanazt válaszolták: „nem tudom”. 

Beth tudta, de ő még élt. Egy reggelen arra a gondolatra ébredt, hogy ha az emberi fül a 20 Hz és 20 kHz rezgésszám közé eső hangokat képes érzékelni, a szem rezonanciafrekvenciája pedig 18 Hz, akkor ha egy helyen ilyen frekvenciájú rezgés keletkezik, az ember olyant lát, ami nem létezik. Ha a hallhatatlan hangok képesek színeknek és formáknak látszani, akkor megteremthetik a valóságnak nevezett káprázatot is. „Legyen!” mondta az Isten, és azóta az ember a fülének néma, a szemének látható zenében él.

– Ne higgy el semmit, amit érzékelsz! – ez volt Beth válasza arra, hogyan kell boldognak lenni. Az élet 4D-s mozifilm, a képzelet írja és rendezi végtelen számú képkocka közül válogatva, és hogy milyen történetet vág össze végül, azon múlik, hogy ő, az alkotó mire figyel. 

Bármilyenné kerekedik is a történet, csak maradjon kívül rajta! Csak ne mondja rá, hogy jó vagy rossz! A jó és rossz tudása okozza a szenvedést.