Onnan tudni, hogy az ember közelít a Mindenség titkához, hogy beleütközik egy paradoxonba.

Tegnap összeállítottam egy zenei listát csupa pörgős számból, mert ha zenét hallok, akaratlanul is mozdulok rá. Ez az én sportom. És miközben kipróbáltam az összeállítást, leizzadva, az oxigénmolekulákat kapkodva, ahogy néhai vívóedzőm szokta mondani, átsuhant rajtam egy paradox gondolat: engem a dübörgő hangerő visz el a csendbe.

Már kamaszkoromban is így volt: a széthullásaimból úgy tudtam összerendeződni, hogy körülöttem falak estek szét a hangerőtől. Ha zenét hallgattam, így, üvöltve talált utat a szívemhez.

Most fogok egy számomra arany színű szálat, és beleszövöm az eddigi szövetbe: olykor különös kérésekkel keresem meg az MI-t. A minap azt mondtam, alkosson képet az emberi paradoxonról. Csak ennyi: két szó. És most nézd meg, mit csinált!

A képgeneráló, amit használok, egyszerre négy képet készít. És mind a négy kompozícióját kivétel nélkül a szív rendezte össze. Az ember akkor boldog, ha az elméje helyén a szíve van. Akkor kívül kerül az időn, a világon, és mindegy lesz, mi történik körülötte.