ÉHES ÜRES PAPÍR

Nem szerettem írni. Nem tudtam, hogyan kell. Az üres papír egy darabig bámult rám, aztán elkezdett fölzabálni. Apám, aki nem volt író ember, de lehetett volna, mert istenáldotta tehetsége volt a szavakhoz, látta, hogy fölzabál a papír. Megfogta a fülem, és beletett egy történetet. Fejből rögtönözte. Olyan volt, mintha kihangosította volna, hogyan kell fogalmazni. Így mentett meg író embernek.

Könnyed volt, mint Bukowski a trágársága nélkül. Sok jelzőt használt, a mai ízlésemnek túl sokat, de hatásosan tudta elrendezni őket. Minden anyák napján táviratot küldött a nagyanyámnak. A szöveget sosem írta le előre. Én csak egyszer hallottam, mit üzent, soha többet. Amint fölvette a telefont, hogy föladja a táviratot, már szaladtam is elfele a távolság viaszával dugaszolni be a fülem. A postáskisasszony azonban nem tudhatta, mi vár rá, csak remélni lehetett, hogy akad a keze ügyébe zsebkendő.

Csak úgy lettem író ember, ahogy apám volt. Az írás egy volt a számos tehetsége közül, nekem is egy. Nem uralkodik rajtam, nem kényszerít, hogy nap nap után gép elé üljek. De már föl sem zabál az üres papír.

Láttam, hogyan kell írni.