A fénykép a fotóst mutatja meg.
Joanne Harris
Van egy jelenet a Sivatagi show-ban, amikor a majom fölfordít egy követ, és fölordít, mert kígyót talál alatta. Biztos távolba iszkol, majd visszaoldalaz, és a követ megint fölfordítja…
Egy időben így rémisztgettem magam a rólam készült fotókkal. Az első, amelyet utáltam, egy osztálytársam szülinapi partiján készült. Merevek voltunk, mint egy fabábu, ültünk takaros ruhában, illedelmes térdekkel. A képen éppen egy pogácsát majszolok, száraz, mint a homok, kell sok nyál. Hallom, merre jár a fotó, röhögés kíséri, mert zárt szájú Munch-Sikoly vagyok rajta.
Egy másikon nagy pöttyös, színes dzsörzé ruhában ülök, anyám mondja, mosolyogjak, összezárt számat a fülemig húzom.
És végül egy különös história: a jogosítványom megújításához igazolványképet kellett készíttetnem. A kisasszony, aki az okmányirodában fotózott, furcsán nézett rám, amikor a képet elém tolta. Maradhat? kérdezte. Elnevettem magam. Ezt meg hogy csinálta? A fiatal nagyanyám volt a képen.
Egy néma sikoly verődik bennem most is ide-oda, amikor fényképezőgép elé kerülök. Ám egyszer találkoztam egy fotóssal, akinek valamennyi képén, akár beállított volt, akár észrevétlenül kapott le, olyan vagyok, mint amilyen lenni szeretnék.
A fényképeken, függetlenül a tárgyuktól, a készítőjük van. Vannak különösen érzékeny ezüstsók, mint én, akiken a fotósok tisztán és élesen mutatkoznak meg.
Egy kutatás szerint a mai ember reggel először a telefonját nézi meg. Egészséges szokás-e? Nem hinném. Nálam nagyjából az ötödik helyre került a reggeli rutinban a mi-történt-az-éjjel-a-világban. Akkor viszont szeretek olyan tartalmakkal találkozni, amelyeket jó olvasni. És te?
A feliratkozással elfogadod az adatkezelési irányelveket.
Bármikor leiratkozhatsz.