Átfényezni (18)

Ezt a “ha nehéz a kereszt, fogást kell váltani rajta”-t megmagyarázom. Viharos kamaszkoromban, azt hiszem, sem szerelmi, sem más csalódás miatt soha nem töltöttem egy napnál többet padlón. Ha elhagytak, megvontam a vállam: a másik baja, ha nem látja, milyen nagyszerű vagyok. (Most már ez is sokkal könnyebb, nem magam vagyok a viszonyítási pont, hanem Isten, az ő jogkörében van, hogy kik/mik nincsenek/vannak az életemben.) Mondhatnád, hogy erősen jó önkép kellett hozzá. Az a furcsa, hogy nem volt. Szorongó, bizonytalan gyerek voltam. Viszont rájöttem valami fontosra: nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy az ember mit mesél magának róla. 
Esténként elalvás előtt százszor visszajátszottam egy-egy kínos élményt. Voltak tétova kísérleteim, hogy átírjam a történteket, ne kelljen szégyellnem magam, nem sok sikerrel: a valóság ellenállt, míg rá nem ébredtem, hogy nem a tényeket kell megmásítanom, hanem a szemszöget, ahonnan nézek.
Szerettem rajzolni, nagy felfedezéseket tettem közben, például, hogy az emberi arcon nincsenek határozott körvonalak, csak tónusok finom átmenetei, és a tárgy körüli térnek ugyanakkora a jelentősége, mint magának a tárgynak. Ha kiveszem a tárgyat, a térnek akkor is működnie kell. Egyszer beszélgettünk egy társaságban, rég nem találkoztunk, mindenki elmondta, mi történt vele az eltelt időben. Amikor rám került a sor, megvontam a vállam, csöndes szakaszt éltem éppen, mondtam, hálás vagyok mindazért, ami nem történt meg. Láttam, hogy ez egyiküket szíven ütötte. Amikor rákerült a sor, elmesélte, hogy találtak a torkában egy daganatot, nem bíztatták jóval, végül kiderült, hogy semmiség, most az a jó, ami nem történt meg. Ez a tárgy körüli tér. Olykor meg kell látni, mert ez emeli ki a dolgok szépségét.