Láttyátuk feleim szümtükkel: tegezésről, megszólításról

Készítene egy csésze kávét, kérem? kérdezném reggelente a páromtól. Csatlakozik hozzánk? kérdezne vissza este, amikor a kutyát viszi sétálni.

Napfényes nyelv ez, nehezebb rajta csúnyán beszélni. De gyökértelen a magyarban, és nem csak, mert kizárja a káromkodást. Német szél fújta hozzánk egyszer csak, valamikor a XVI. század végén, ám egészen a XIX. századig bicegett, amikor is az önözés Széchenyi István közbenjárására elterjedt. A magázódás nem a vízszintes, hanem a függőleges távolságot volt hivatott érzékeltetni. A pórnépét az előkelőkétől. Sosem gyökerezett bele a nyelvünkbe.

maga mint megszólítás bár a mag tőből fakad, sosem hangzott magyar fülnek szépen. Durva és sértő volt egykor is, most is. A magáról mint magázó személyes névmásról az első adat 1668-ban bukkan fel Botka Kata indulatos levelében: „Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek”.  (forrás: Pusztai Ferenc nyelvész)

Az ön is (r)idegen maradt, nehezen jön a forró magyar nyelvre.

És kezdünk összehúzódni megint. Csökkentjük a távolságot, térünk vissza a tegeződéshez, már nem csak gondolatban.

EGY NYELVI (?) AXIÓMA

 

A kurvákat szóban,
imában az Istent
s gondolatban csaknem
mindenkit tegezünk.

Fodor Ákos

A megszólításról

Küzdelmes része ez a nyelvnek, ma nincs használatban olyan forma, amely mindenki fülének egyformán szépen szól.

_________________________

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valahányszor átvettünk valamit másoktól, valami sajátosat és eredetit áldoztunk érte. A magázódás a közvetlenségünkből harapott nagyot. A szép napot! (have a nice day!) a lényegről a fölszínre tolta át a hangsúlyt. A szép külcsín, a belbecs. A hölgyem, uram, asszonyom kiszorították a nagyságod, kegyelmed, bátyám-, öcsémuram, néném-, húgomasszony megszólításokat. Kár! (Hess, madár!)