Rossz minták

– A mindenki dolgáról

Megyek ki

a konyhába, összeszedem, amit a gyerekek a reggelijük után széthagytak. A reggelijükről legalább gondoskodtak.

Anyám mindig hajnalban kelt, vagy mert dolgoznia kellett a földeken az öregekkel, vagy elkészítenie számukra az ebédet iskola előtt. Fáradt volt mindig. Akkor fogadta meg, hogy az ő gyerekei alhatnak, ameddig akarnak.
Az a baj a fogadalmakkal, hogy más feltételek között másképp érvényesülnek. Anyánk kipárnázta az amúgy is könnyű gyerekkorunkat, az iskolán kívül nem volt semmi dolgunk.
Segítsek? szoktam kérdezni kockázat nélkül, mert mindig nem kell volt a válasz.

Úgy kerültem a házasságba, hogy nem tudtam főzni, nem tudtam, mennyi időt igényel a takarítás, hogyan kell megfékezni a sebesen a rendezetlenség felé induló dolgokat. De én is követtem anyám példáját: a gyerekeknek nem volt más dolguk, mint az iskola.

 

Ez az elkényelmesítés útja. Nem jó, mert minőségében rongálja az embert. A könnyítés puhít. Ellustít azzal, hogy kimetsz egy szeletet a közös dolgokért vállalt felelősségből. Kell a mindenki dolga. Kell, hogy egy családban meglegyenek a saját feladatkörök. Kell, hogy a gyerek mind nagyobb részt vállalva nőjön bele a családba. És akkor nem segít, hanem teszi a dolgát. És persze fontos az egyensúly. Hogy a közös élet ne egymás használata legyen, hanem természetes szolgálat.

Nemhogy nem esik nehezemre a gyerekeim után rendet rakni, szeretem csinálni. De már nem gyerekek, és azóta én nem vagyok anya. Már felnőttek, akiket félreértelmezett kíméletből én rontottam el.