paradicsom

A konyhakert csirkehálóval volt körbekerítve, pedig már rég nem kapirgált szárnyas az udvaron. Kidőlt-bedőlt kapuja keskeny lécekből volt összetákolva, szürkére szívta őket a nap. Az a kert volt nekem a paradicsom. Paradicsomot ettem paradicsommal.

Amióta van kiskertem, amit egy szétesett vadászkerítés levert lécei határolnak attól fogva, hogy kutya is van, minden éven ültetek paradicsomot. Nem mindig terem jól, bár tudom, hogy ki kell hónaljazni, de olykor Isten túllocsolja, megtalálják a csigák, vagy megtámadja valami gomba, amitől meg sem érik, barna foltosan lehull.

Gyerekkoromban nem is láttam másmilyent, mint tenyérnagy paradicsomot, lapítottat, mint a földgolyó, amelyet mintha kocsánya mentén beráncoltak volna, szét ne durranjon. Idén fekete csíkos, tojásdad paradicsom érett meg elsőként, a bokra már magasabb, mint én. Kettészeltem megsózni és – szegényes a szókincsem még csak megközelíteni is az ízét. Ami terem nálunk, mindenben erős, sajátkert-ízfokozó van. Nem képzeletben, valóságosan.