Facebook Instagram Pinterest

Önmagunk elől nincs hova bújni (választáskibic)

A jó szándékban egyetlen pillanatig sem kételkedtem.
Tudtam, hogy mindannyian ugyanazt szeretnénk: jó iskolát a gyerekeinknek. És mégis folyton vitatkoztunk. Egy alkalommal, amikor forrt bennem a düh, az ablakhoz léptem, bámultam kifelé. A gyerekeink lent játszottak az udvaron, ahogy szoktak. Háborúztak épp. Azon nyomban kijózanodtam. Mintha láthatatlan szálakkal lettünk volna összekötve: valahányszor mi, a szüleik összecsaptunk, dühünk áthatolt a falakon, lerobogott a lépcsőn, és tombolni kezdett bennük. A láthatóvá lett belsőnk.

Valaha, még a világháló hajnalán, azzal szoktam kezdeni a napot, hogy megnéztem az egyik legnagyobb hírújságot, hoz-e cikket a kedvenc szerzőmtől. Az a nap pirossal szegetett. Szerettem a szarkazmusát, és az éles eszét. Éles. Valami, amivel sebezni lehet. Akár a szarkazmussal. Az célkeresztbe állít valakit, és villogó értelemmel szétlövi. Mint a Comedy Central reklámjaiban. Engem sokkolt Gábor és Emőke, de nem az alkotói szándék szerint. Persze, nem léteznek, értem én a túlzást mint írói fogást, de ott egy sunyi üzenet a mélyén: vigyázz, a honfitársad elmeroggyant! Nekem ez nem esik jól. Akkor inkább Gábor és Emőke én vagyok.

Azt mondják, skizofrén a miniszterelnök. Én meg nézem ezt a kettészakadt országot, figyelem, hogy ugyanazt a jelenséget mennyire másképp látja és láttatja a két fél, és nem tudok szabadulni attól, hogy

belül van a meghasonlás, a békétlenség, és hogy nagyon kevesen tudunk egymásban (tehát magunkban) fölfelé nézni.


választáskibic

kép: Szabó Zoltán

Leave a Reply

Your email address will not be published.Required fields are marked *