Facebook Instagram Pinterest

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Riadtan hallgatom magam, mintha valaki elbitorolta volna a szám, és ő szónokolná ezt a bezzegazénidőmben-t

milyen mások voltak az emberek, városon is falusiak, osztoztak mosolyban, jókívánságokban, javakban, persze, mert hiszen faluról költöztek be, a toronyházakban, az egymás hegyén-hátán lakásokban mintha csillagközi űrré nőtt volna ember és ember között a távolság, minél közelebb, annál távolabb (Tán fáj a csillagoknak a magány, / A térbe szétszórt milljom árvaság? / S hogy össze nem találunk már soha / A jégen, éjen s messziségen át? / (…) A Sziriusz van tőlem távolabb / Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?*), ne hidd, hogy a legelőről hazaballagó teheneket sírom vissza (de, de!), ti meg mintha csak sodródnátok, néha egymás mellé csapódtok megmelegedni, de azt hideg szívvel nem lehet

ha apámtól hallom, már tátogták volna az ujjaim, blabla, ő udvariasan** hallgat

a szétsokasodásban (egyszerre vagyok ő és az apám, a falusi nagyanyám és magam) zavartan elhallgatok


*Tóth Árpád: Lélektől lélekig (1923., hm)

**udvari-as: az uralkodói udvar illemszabályai szerint viselkedő

 

Leave a Reply

Your email address will not be published.Required fields are marked *