„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?

Semekkora. A megmutatáshoz, ahhoz kell.

„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése

Ha eszembe jut a halál, így: készen vagyok, mehetünk. Aztán amikor veszélyessé válik a pillanat, és elvékonyodik a határ élet és halál között, meglepve (és önmegvetve) tapasztalom, hogy reszketve ragaszkodom az élethez, táncoljunk még kicsit! Amúgy a határ minden pillanatban vékony. Még szerencse, hogy nem tudom.

„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?

Tegnap elolvastam egy cikket arról, hogy a facebook (és a google) algoritmusai a rengeteg, önként megosztott tartalom (keresés) alapján hogyan ismerik ki a felhasználókat, és annak milyen következményei vannak, például hogy rám szabják a tartalmakat (ha nem hiszed, üsd be valakivel ugyanazt a szót vagy kifejezést a keresőbe, és eltérő találati eredményt fogtok kapni, de a találatok sorrendje mindenképp különbözni fog). Ez heves tiltakozást váltott ki belőlem. A szűrést én szeretném elvégezni. 

Érdekesnek találom, hogy a befolyásolásomra tett erőfeszítésekre vonatkozó részek nemhogy nem bosszantottak, mulattam rajtuk. Azt hiszem, a nem hiszek el semmit, de mindent lehetségesnek tartok alapállásom véd. Lehet, meglepődnék, ha kiderülne, hogy mennyire könnyű az orromnál fogva vezetni. Egyszer már megingott bennem az én aztán nem! gőgje, amikor olvastam Aronson könyvét, A társas lény-t.

„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról

Nincs.

„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?

Jöttek szembe mindenfélék, beléjük néztem, mutatták, ki vagyok. Tetszett, megtartottam, nem tetszett, odébb léptem. Nem bevégeztetett.

„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek amik jók voltak

Eddig a 17 és 19 éves kort tartom a legszebbnek. A 18-at nem, az nem szép szám. A 17 és 19 tele van várakozással, hittel, erővel, ártatlansággal. Az ember olyankor a legszebb.

„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?

Lesz, ami.

„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről

Amikor elolvastam Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! (az eredeti címe Mint víz a csokoládéra – óóó!) könyvét, elégedett voltam, mint a tejfölt nyalt macska. A babonás részemhez beszélt, és én imádtam érte, és hálás voltam. Ahogy számosszor éltem át ezt más könyvekkel. Ilyenkor jóféle irigységet érzek. A jóféle irigység a fölfelé nézés, amikor az ember azt mondja: jó volna ide nőni.

„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?

Egyelőre egymásban létezünk. Én szülöm őt, ő szül engem.

„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra