Select Page

Írónap

 

íróműhely

Vannak napok, amikor meggonoszodnak a tárgyak. Nem küzdök ellenük. Nem is lehet.
Volt egy barátom, akivel egy házban nőttünk föl, egy időben padtársam is volt, nem szoros, inkább kölcsönös tiszteleten alapuló barátság volt közöttünk. Mellette láttam először, milyen, amikor megbolondulnak a tárgyak. Olyan volt, mintha a világ sajátosan örvénylett volna körülötte apró-cseprő bosszúságokat előidéző együttállásokat hozva létre. Egyszer például vonaton utaztunk. Az első állomáson, ahol mindig sokat vesztegelt a szerelvény, az akkor még kemény papírból készült menetjegyét a két átellenes sarkánál fogva az ujjai között forgatta. A jegy egyszer csak kiugrott a kezéből, és becsusszant az ülése alá, a fűtést rejtő fémdoboz tetejére. Bárhova eshetett volna, kivéve oda, mert az volt az egyetlen hely, ahonnan nem tudtuk kipiszkálni. A fiú, aki mindemellett különösen tisztességes gyerek volt, leszállt a vonatról új jegyet venni, hiába mondtam, hogy majd megmutatjuk a kalauznak, hol van, aztán majd ő kitalálja, hogyan érvényesítse.

Már reggel tudtam, hogy a mai a tárgyak összeesküvésének napja. Egy vállfa leesett a szárítóról, és amikor fölvettem, a kampója beleakadt az egyik ruhába. A zománcos lavór lesiklópályának használta a kosárban felgyűlt szennyest.
Az ember azt hinné, ilyen napon jobb, ha könyvet vesz a kezébe, és olvasós napot tart, ám rögtön a harmadik vagy negyedik mondat a hátára vett, vitt a gyerekkori emlékeim közé, már azok a képek peregtek, nem az olvasottaké, kellett menni vissza a bekezdés elejére.

Ezért inkább írok. A saját szavak, talán hogy ellensúlyozzák a tárgyak és a más szavainak lázadását, ma áradóbbak, mint máskor, és kivételesen készségesek. Csak megtalálom, mit akar ez a mai nap.

íróműhely
Share This