IGEN A NEMRE

Azt gondolom, az én korosztályomban elsőszülött lányként sokan élünk a fiúnak-vártság terhével. A gyereknek erős fölszólítás a szülői elvárás. A csalódást ugyan nem tudtam nem megtörténtté tenni, de igyekeztem fiús lenni. Fiúnak lenni jobb (különben miért akartak volna fiút a szüleim?) – így értelmeztem. És azonosultam is az ítélettel, nagyon sokáig magam is lenéztem a saját nememet. Aztán az élet helyzetbe hozott. Azt gondoltam, ha egyszer anya leszek, nekem csak fiam születhet. Így is indult: az első gyerekem fiú lett. Őt követte két lány. Megkaptam a kihívást: ha egészségessé akarom nevelni őket, tanuljam meg tisztelni a nememet. Nem összehasonlításban, önmagában, a létezésnek egyik formájaként, mérgező örökségem hátrahagyva.
Kibújni, hazudni nem lehetett, a gyereknek a szülő átlátszó.

Körbenézve a világban azt látom, hogy a kihívást sok nő, a legtöbb nem fogadta el, ezzel pedig a másodrendűnek minősítésben társteremtővé vált. És már látom is a rám meredő ujjakat: Áldozathibáztatás! Igen, az. Cinkossággal vádolok minden nőt, aki a királynői szerepébe nem állt bele. Akiben nincs méltóság.

Nagyobb a károkozás, mint gondolnánk. Létünk tere közös. Ha valaki rágyújt, mind szívjuk a füstöt. Ha én magamat nem emelem, megsüllyed körülöttem a teremtés. Elesik a király. (Shāh Māt – a király védtelen, legyőzött.)

Semmi kivetnivalót nem látok a szolgálatban, ellenkezőleg, számomra a létezés tetőfoka. A szolgálat azonban nem azonos a szerepelvárások kiszolgálásával. Van, amikor éppen a visszautasítás a legnagyobb szolgálat. Visszautasítása a lekezelésnek, tárgynak tekintésnek, durva élcelődésnek. A visszautasítás legszebb módja pedig az öntisztelet. Az olyan sugárzó udvart von az ember köré, amelyben a testi-lelki bántás föl sem merülhet.