Select Page

Hiába fürösztöd,
nyakadba akasztjuk

 

íróműhely

Két napja kell sokfelé figyelnem, mire eljön az esemény időpontja, kifáradok, tompán érzékelek, mintha víz alatt.

Mi újság? kérdezi. Erre a kérdésre nem csak akkor kukulok meg, ha két napja figyelek sokfelé, és aki kérdi, azt tíz éve nem láttam. Belebújok a tányéromba, csak belső történeteim vannak morzsolom a fogam közül, barátságtalannak érzem, amitől kétségbeesem. Kívülsodródtam megszokott önmagamon, és most mintha vaksötét szobában tapogatóznék meredt szemmel.

Bólint, mintha értené, miközben én ott tartok, hogy hiszen nincs is másmilyen történet, mint belső, mert ami külsőnek látszik, az is csak azt mutatja, ki vagyok, hogy kinek gondolom magam; elmesélhetném, hogy a minap becsengetett egy ismeretlen öregasszony, beteg gyereknek gyűjt, mondta, és nyomban kigyúlt bennem a harag, amikor a visszautasításkor rosszallóra váltott az arca, azt hiszi, jobb nálam? fröcsögött elő a düh, mit szólna, ha azt mondanám, istentagadó, mert nem hiszi, hogy magamtól is megtalálom útjait a segítésnek, a méreg emeli a hangerőt, hogy utolérje a távolodó hátat – ez a történet sem külső, nemcsak azért, amit föltámasztott bennem, hanem ami ott volt benn, eredendően: az ítélkezés önmagam fölött, amely öregasszonynak álcázta önmagát.
Hamis a József Attila-i sor:

“Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat”

mindenki én vagyok, mindenkire rávetülök, ahova nézek, ott vagyok, szemlélő és szemlélt egy. Bezzeg Pilinszky tudta:

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

Azzal a kiegészítéssel, hogy az akasztó, még az is mi, azaz én vagyok. 

íróműhely
Share This