Hazafelé

történet

A fiam (nyolcéves kb.) markolássza a levegőt. 

Mit csinálsz? kérdezem. Itt van egy kis dögöljmeg!, és nem tudom elkapni.

Az erdő tele van kis dögöljmeg!-ekkel, nem tudom, mi nekik az emberi szem, csecsebogyó, tó, másvilág, de röpülnének bele. Végtelenítve hadonászom az arcom előtt, neki-nekiütődnek a karomnak. Délben a hegy gerincén mentem végig, tűzött a fejemre a nap, miért nem az erdőt választottam? keseregtem. Szikkadt férfiember jött szembe, egyszerre köszöntünk, két ujjával megérintette a szalmakalapja karimáját, helló, angyalom! mondta.

Most késő délután van, kellett volna mennem a hegygerincen az erdő helyett, élénk a rovarvilág, éhesek a szúnyogok is. A lustán mozduló levegő olykor édes hársillatot tuszkol az orromba, hiába, el vagyok foglalva a csápolással.

Kiérek az országútra, átmegyek a túloldalra, legyek minél messzebb a nyüzsgő levegőtől. Ott kell haladnom amúgy is, szemben a forgalommal. A legtöbb vezető udvariasan kikerül, egy autó azonban vészesen közel húz el, szelétől meglobog a pólóm, ijedten ugrik a szívem.

A hátam mögött egy kocsi előzésbe kezd, a vezetője későn vesz észre, leüt, mint egy bábut, úszom a levegőben, ilyenkor az ember összebeszél magában tücsköt-bogarat, tessék, a napi horror! ez volt az első gondolatom, amikor kinyitottam a fának ütközött autó anyósülésének ajtaját a bámészkodó gyerekek között harminc éve, számra szorított ujjaim közül bugyogott a vér, végigfolyt az alkaromon, nyúlósan csöppent a könyökömről.

A valóságban nem előzött senki.
Kinyitom a kaput, nekem támaszkodik a kertből savanyú cefreszag.

ajánlott bejegyzés

A történetek megmentenek