Hátrább a keselyűkkel!

Amikor kiadták József Attila Szabad-ötletek jegyzéke-t, fölszisszentem. Azt gondoltam, és azt gondolom most is, hogy ez a keselyű etetése, amelyik a másik maradékában turkál. Ami a nyilvánosságnak volt szánva, azt megkaptuk. A többihez semmi közünk.

Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam a hírt, hogy a Kahlo-kiállításon látható lesz a festő magyarul írt szerelmes levele is. Diego Rivera ötven évre elhessintette a keselyűket, amikor Kahlo személyes tárgyait, és házuk bizonyos helyiségeit a közönség elől elzáratta. Örökre kellett volna. 

Van-e bensőségesebb dolog egy szerelmes levélnél, vagy az elme csavarodásainál? Valók ezek közönség elé? Mi közük az alkotó ember művészetéhez?

A születési hely, idő, a szülők személye, az élettörténet mind-mind adatok, de nem adalékok, a befogadáshoz tapodtat sem visznek közelebb.
Az alkotás másállapot. Semmi köze a személyiséghez. Ahogy az alkotás befogadása is másállapotba visz. Ha nem visz, nincs az a konc a keselyűnek, amely megtenné. Nem egy síkon vannak bennünk. Az alkotás (ha valódi művészet) befogadása magunk fölé emel, ha ez nem történik meg, hiába etetjük a keselyűt, az az ember alattiban marad.

Hátrább a keselyűkkel!