“Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést?”
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

Nyírom a füvet,

nem egyhangú, meredek az oldal, kell tartani az egyensúlyt. És mégis: minél többször csinálom, annál könnyebb. A testem elmétől függetlenül, ismeretlen módon tanulja a szakaszokat, a szögeket, ahogy tartanom kell a gépet, mert hogy közben a figyelmem máshol kóricál, az bizonyos.

Most éppen visszatért fölismerni, hogy nincs szükség rá.

A test nélküle is teszi a dolgát.

Nem először tapasztalom, hogy valójában könnyebben teszi. A szabadjára engedett figyelmem máris ugrik tovább, szórakoztatásomra (a figyelmem szétszórására) előszedi Tom Sawyerből azt a jelenetet, amikor Tom egy csavarral kívánatos dolognak állítja be az utálatos kerítésmeszelést, jobbnak minden játéknál.

Megrázom a fejem. Tévedés, én szeretek füvet nyírni. Az elmém szerint ez alátámasztást igényel, elkezdi nekem eladni, hogy jó izzadni, mert az ember megszabadul egy csomó méregtől, jó mozogni, karbantartja a testet, jó, hogy közben fejemre tűz a nap, termelődik a D-vitamin, és érzed ezt a mentaillatot?

Fogást váltok a fűnyírón.

Az elmém most Szabó Lőrincet cibálja elő.

Bólintok. Minden csak attól kívánatos, amit gondolok róla.

Hirtelen

a ‘szabadíts meg a gonosztól’ megmutatkozik egy másik jelentésben: szabadíts meg a fegyelmezetlen elmétől.