Fogadni, ami jön…

pillanatművészet
Amióta megtanultam biztonsággal járni, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor estem el. Téli történetek, most csatlakozott hozzájuk egy nyári.
A köveket koszos víz nyaldossa, a legnagyobb, simára csiszolt tömb fölött azonban áttetsző. Látom a mohabevonatot, arra, hogy csúszik, csak akkor eszmélek, amikor a fejem magasságába kerül mindkét lábam.
A part tele van emberekkel, sokan kamerákon át nézik a világot. Lehet, néhányan fölveszik, amint esem én, mint egyetlen eseményt a nyugodtan ringó tengeren.

(A képen szemből van a nő, vagy háttal?)

…engedni, ami megy

Sokszor beragad egy-egy pillanat, fut a film a fejben végtelenítve. Többnyire kellemetlen történetek ezek.

A pizzéria olyan apró, ha ketten bemennek, egynek ki kell jönnie. Két nekivetkőzött, szótlan-mosolytalan férfi dolgozik bent, kezükről liszthó hull a pultra, öklükön nyúlik a tészta. Elhúzom a szám a kínálat láttán, nincs más, mint Margeritha. Az első falat viharként dönti össze az előítéleteimet.

Már két éve, hogy bármikor megyek, a boltot zárva találom. Nyitvatartási idő nincs kiírva. Egyik alkonyatkor fény szűrődik ki a résnyire nyitott ajtó mögül. Óvatosan kitárom, hallózok.

Az utcán a hátam mögül érkezik egy fehérbe öltözött férfi, dühösen behúzza az ajtót, mutatja a belülről csomagolópapírral takart ablakot, az üres hirdetőtáblát, angolul von kérdőre, hogy ezeket miért nem tudom értelmezni, majd átmutat a túloldalra, hogy oda költöztek.

És tényleg. Ráismerek a szekérkerék cikkelyre, a szűk kínálatra. Semmi más nem ugyanaz: eltűnt a két szótlan-mosolytalan férfi, a helyiségbe háromszor belefér a túloldali csöpp üzlet. Kérek egy Margerithát. Éjjel megkínoz a fehér ruhás férfi belesült rosszkedve.

 

 

 

Szétnyitom a markom: elengedem az apró pizzériát, el a megrovásom után maradt keserű szégyenérzetet.