Kellett

 

menni a szőlősorok közé,
viaskodni az embermagas gyommal,

 

 

 

 

nem fölvenni, hogy bosszúból magjával szórja tele a hajam. A szőlőágakat a sorba gyöngéden visszaigazítani, rábambulni a megfeszített tőkékre. Indákban megbotlani, szitkot szűrni fog között. Látni az eltűnt krumplibokrok bánatos buckáit, hümmögni. Dolog végeztével egész testben égni, ahogy a sós verejték az összes sérülést kijelöli. Sziszegni, amikor az elposszant vízhólyaghoz, vagy a hüvelykujj tövében lenyúzott körömnyi területhez valami hozzáér. Fájdalom által századszorra rácsodálkozni, hogy a dolgok értékét leginkább akkor venni észre, amikor elmúlnak.

 

MEGÁLLNI ÖRÜLNI.

kapcsolódó bejegyzés

Fűnyírás

“Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést?”
Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai