De-kultúra

Azt, hogy a szó rögtön kétfelé nyílik, akkor vettem észre, amikor leírtam. A de-, mint latin fosztóképző (de-koncentrált, de-pressziós), és a magyar de ellentétes kötőszó a címet kétfelé színezi, és mindkettő sötét árnyalatban.

A de kötőszó olyan, mint egy feltartott tenyér: állj! Aki használja, azt jelzi, hogy amit hallott, nem engedi be a fülén, fölösleges a beszéd.
Őszinte dolog.

Őszintén szól belőle a merevség, a ragaszkodás, a kimozdíthatatlanság.

Egyszer olvastam, hogy a magyarhoz  a mellérendelő mondatszerkesztés áll közelebb,  és hogy az alárendelő eluralkodása idegen befolyás eredménye.

Nem hiszem, hogy idegen befolyás volna. Nem kell a romlást másra kenni.

A nyelv a gondolkodásmódot képezi le, bele van sülve, ezért ha elemezzük valaki nyelvhasználatát, ugyanúgy megismerhetők a személyiségjegyei, mint ha vallana, sőt. Leleplezőbb. Megmutatja, mennyi az emberben az ellenkezés (pedig, de, mégsem), a gyerekesség (mindig, soha), a másra mutogatás (miatta, miattuk), a feltételesség (ha…, akkor), illetve az együttműködés (és, meg, is), a derű (mégis), a teherhordozás (általam, miattam) és így tovább.

Úgy tágul a figyelmem

mint a világegyetem
mint a szembogár

Ajánló

a legutóbbi bejegyzésekből

Mit mond magáról a Végtelen?