Hálaadás

Gyerekkoromban még nem tudtam, hogy azért nyitok ki egy könyvet, hogy kinézhessek valaki más szemén. Pedig azért. Valaha nem válogattam meg, kinek a szemén, mégsem fogtam mellé, mert az ég úgy adta a könyveket a kezembe, hogy a legnagyszerűbbekén.
Mostanra leginkább azoknak az íróknak a szemét szeretem, akik engedik, hogy a földjük szellemei, kelta varázslók, indián sámánok, csavargó cigányok állítsanak a látásukon, hogy találkozhasson a valóság a varázslattal. Ilyenkor lelassítom a mesét, visszafogom a mohóságom, éppen, mint egy ínyenc, legyen idejük a mondatoknak a nyelvemre olvadni, felszívódni, részemmé válni. Minden ilyen olvasmány megfüröszti a szememet, mint a könnyek. Ragyog a világ rajtuk keresztül, mint soha azelőtt.

Kövesd az írásaimat a Bloglovinon

ajánló

Láttyátuk feleim szümtükkel: tegezésről, megszólításról

Láttyátuk feleim szümtükkel: tegezésről, megszólításról

Készítene egy csésze kávét, kérem? kérdezném reggelente a páromtól. Csatlakozik hozzánk? kérdezne vissza este, amikor a kutyát viszi sétálni.

Napfényes nyelv ez, nehezebb rajta csúnyán beszélni. De gyökértelen a magyarban, és nem csak, mert kizárja a káromkodást. Német szél fújta hozzánk egyszer csak, valamikor a XVI. század végén, ám egészen a XIX. századig bicegett, amikor is az önözés Széchenyi István közbenjárására elterjedt. A magázódás nem a vízszintes, hanem a függőleges távolságot volt hivatott érzékeltetni. A pórnépét az előkelőkétől. Sosem gyökerezett bele a nyelvünkbe.

maga mint megszólítás bár a mag tőből fakad, sosem hangzott magyar fülnek szépen. Durva és sértő volt egykor is, most is. A magáról mint magázó személyes névmásról az első adat 1668-ban bukkan fel Botka Kata indulatos levelében: „Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek”.  (forrás: Pusztai Ferenc nyelvész)

Az ön is (r)idegen maradt, nehezen jön a forró magyar nyelvre.

És kezdünk összehúzódni megint. Csökkentjük a távolságot, térünk vissza a tegeződéshez, már nem csak gondolatban.

EGY NYELVI (?) AXIÓMA

 

A kurvákat szóban,
imában az Istent
s gondolatban csaknem
mindenkit tegezünk.

Fodor Ákos

A megszólításról

Küzdelmes része ez a nyelvnek, ma nincs használatban olyan forma, amely mindenki fülének egyformán szépen szól.

_________________________

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valahányszor átvettünk valamit másoktól, valami sajátosat és eredetit áldoztunk érte. A magázódás a közvetlenségünkből harapott nagyot. A szép napot! (have a nice day!) a lényegről a fölszínre tolta át a hangsúlyt. A szép külcsín, a belbecs. A hölgyem, uram, asszonyom kiszorították a nagyságod, kegyelmed, bátyám-, öcsémuram, néném-, húgomasszony megszólításokat. Kár! (Hess, madár!)

Milyen a jó jelmondat?

Milyen a jó jelmondat?

A nyelv zenél. Nem halljuk, mert elnyomja a jelentés. Olykor, isteni pillanatokban, amikor az ember váratlanul kiesik a nyelvből, meghallja. Mire eszmél, hogy milyen szép, már el is veszítette.

A minap hallgattam egy ötperces előadást arról, hogy aki jó jelmondatot akar, figyel a zenére. Elragadó ötlet! Mondok egy mesét! csináltam is az új szlogent rögvest a szellemében. Mondok egy mesét. Egy daktilus és egy jambus. ― υ υ | υ ―. Gyönyörű!

Élj magyarul! ― υ υ | υ Daktilus és lebegve hagyott vég.

Innen nem volt megállás. Belehallgattam a nevembe (jambus és anapesztus), eljátszottam híres cégek jelmondataival, hétköznapi fordulatokkal, utcán fölszedett töredékekkel. Tele van falevéllel az árok. Ez régi gyűjtés, a mai napig a kedvencem. Színtiszta anapesztusok (υ υ ―) a végén csonka verslábbal. Az anapesztusok borúsak, éppen, mint a moll zenék, a daktilusokban süt a nap, akár a dúr skálában. Azt mondják, Homérosz a tenger hullámverésének dallamára írta az Odüsszeiát. Nem hiszem. A tenger anapesztusokban hullámzik, az Odüsszeia pedig csupa erős, férfias daktilusból áll.

Az az ötperces előadás visszairányította a figyelmemet valamire, ami varázsolni tud velem, bárkivel. Azért könnyebb verset dallammal tanulni, mert a zene hátára fölfekhet a szöveg. Ezért van, hogy az időmértékes versekre évtizedek távlatából is emlékszünk, dobolnak, mint a szívverés.