Édes anyanyelvünk

Édes anyanyelvünk

A történetek megmentenek

kit?

Látsz? kérdeztem apámat, amikor a tévézéshez úgy ültem le, hogy esetleg belógtam a képbe. Látlak válaszolta rendre. Nem tudom, volt-e benne fegyelmezés: fogalmazzak tisztán (látsz tőlem? látod a tévét?) vagy csak mulatott a nyelvvel, mint általában a jó humorú emberek, lecsapott a kétfelé nyíló alanyi igeragozás kínálta lehetőségre, hogy bár alanyinak hívjuk, mutathat tárgyra: látsz engem? (amikor is a tárgy éppen személy)
megmentenek (és még ezer másik) alanyi ragozású ige is tud akár több tárgyra mutatni. A történetek megmentenek téged, engem, bárkit, mindannyiunkat.

 

Kell-e tudni ezekről? Kell-e tudni, hogy van a nyelvünkben alanyi és tárgyas (sőt: főnévi igenévi) ragozás? Nem, dehogy. 

Ahogy azt sem kell észrevenni, hogy az Ezüst derűvel ráz a nyír egy szellőcskét sorban József Attila megfordított okot, okozatot. Élvezni nyelvet, verset lehet ez ismeretek nélkül is.

előző bejegyzés

Az ördög a részleteben rejlik

Azt mondják, a mondás eredetét a középkori Franciaországban vagy Németországban kell keresni, amikor még úgy szólt: Isten a részletekben, az ördög a szélsőségekben rejlik.

 

Istenlakta részletek

Istenlakta részletek

Istenlakta részletek

Az ördög a részletekben rejlik

Azt mondják, a mondás eredetét a középkori Franciaországban vagy Németországban kell keresni, amikor még úgy szólt: Isten a részletekben, az ördög a szélsőségekben rejlik.

A képen egy blézerem bélése és rávarrt címkéjének részlete látható. Ha nem lett volna jó a mérete, akkor is elhozom a meghatározhatatlan színe miatt

– nagyon fáradt szürkéslila, amiről mégis az ezüst jut eszembe –

és el kellett hoznom az apró virágos bélése és a bevarrt, körben csipkeszalaggal szegélyezett címke miatt is.

Szép, Istenlakta részletek, minden olyan tökéletes bennük, olyan helyénvaló, mint házak közül az ég.

Érzéki Európa

Az érzékek kifinomultsága tekintetében az olaszok Európa szeme. Ők azok, akik, legyen szó akármiről, autóról, férfiparfümről, utcaburkolatról, képesek az embert elbűvölni.

Hazafelé

Az erdő tele van kis dögöljmeg!-ekkel, nem tudom, mi nekik az emberi szem, csecsebogyó, tó, másvilág, de röpülnének bele.

Szokatlan megközelítés

Csak annyira szabadok a választásaim, amennyire álmomban dönthetek arról, hogy hogyan folytatódjon.

Rosszkedv

Rosszkedv

rosszkedv

Kíméljetek, rossz napom van! Fúriák lettek erre, pokollakók, rosszabbak százszor, mint máskor. De hát szóltam! panaszoltam. Kikérték maguknak. Nem ragaszkodhatom a rosszkedvemhezAkkor még nem tudtam, hogy az egyetlen érvényes létállapot a boldogság. Lehet mást választani, de azt az ember megbánja.

Ha valakinek rosszkedve van, tudom, hogy a bakon nincs gazda, a lovak között a gyeplő. Akkor a rosszkedv előbb-utóbb rám vicsorog, megharap.

A rosszkedvű ember kiesett a teremtés rendjéből, és ha nem tesz erőfeszítést, hogy visszajusson, nem tisztel senkit.

Egyszer, amikor dúlt-fúlt bennem a rosszkedv, elkezdtem visszafelé gombolyítani a gondolataimat. Elnevettem magam, amikor megtaláltam, hogy a rosszkedv melyikhez ragadt hozzá. Nem az ok volt nevetséges, hanem a fölfedezés gyönyörű, hogy ez milyen egyszerű. Ránéztem a gondolatra, és eltakarodott a rosszkedvvel együtt.

Azóta tudom, hogy a boldogságot a gondolatok fölügyeletével tudom őrizni.
Azóta igyekszem folyton a bakon ülni, fütyörészve.

Hátrább a keselyűkkel

Hátrább a keselyűkkel

Hátrább a keselyűkkel!

Amikor kiadták József Attila Szabad-ötletek jegyzéke-t, fölszisszentem. Azt gondoltam, és azt gondolom most is, hogy ez a keselyű etetése, amelyik a másik maradékában turkál. Ami a nyilvánosságnak volt szánva, azt megkaptuk. A többihez semmi közünk.

Ezt éreztem akkor is, amikor megláttam a hírt, hogy a Kahlo-kiállításon látható lesz a festő magyarul írt szerelmes levele is. Diego Rivera ötven évre elhessintette a keselyűket, amikor Kahlo személyes tárgyait, és házuk bizonyos helyiségeit a közönség elől elzáratta. Örökre kellett volna. 

Van-e bensőségesebb dolog egy szerelmes levélnél, vagy az elme csavarodásainál? Valók ezek közönség elé? Mi közük az alkotó ember művészetéhez?

A születési hely, idő, a szülők személye, az élettörténet mind-mind adatok, de nem adalékok, a befogadáshoz tapodtat sem visznek közelebb.
Az alkotás másállapot. Semmi köze a személyiséghez. Ahogy az alkotás befogadása is másállapotba visz. Ha nem visz, nincs az a konc a keselyűnek, amely megtenné. Nem egy síkon vannak bennünk. Az alkotás (ha valódi művészet) befogadása magunk fölé emel, ha ez nem történik meg, hiába etetjük a keselyűt, az az ember alattiban marad.

Hátrább a keselyűkkel!

 

Határok

Határok

HATÁROK

(a jegyzet nem a fenti képről szól, bár szólhatna)

Nézem az erkélyt, illúzióját kertnek, szabad térnek, nem tudom levenni róla a szemem. A mennyezet alá karvastag faág van rögzítve, színes madzagok futnak rá, arra ládából levélnövény kapaszkodik. Mellettük karcsú nyírfatörzs áll, rajta körbe-körbe ámpolnák csüngnek. A koszszínű erkélyt belülről nádszövet takarja, a korláton végig virágok bólogatnak, ahogy kereng körülöttük a szél.

(térugrás) A legtöbb ház a bejáratával, ablakszemével néz az utcafrontra, ez dacosan elfordul, merőlegesen áll. Azért félszemmel, redőny mögül lesi, mi történik kinn. A homlokzaton apró, máztalan kerámia nap, hold, csillagok. Az eresz alatt kosarakból virág ömlik. Kicsi ház, kicsi udvar, de túlnő rajta a béke, és a benne élő ember. Eltűnik a kinn-benn határa: mintha tükörben, látom környezetében az embert.

 

Paradicsom

Paradicsom

paradicsom

A konyhakert csirkehálóval volt körbekerítve, pedig már rég nem kapirgált szárnyas az udvaron. Kidőlt-bedőlt kapuja keskeny lécekből volt összetákolva, szürkére szívta őket a nap. Az a kert volt nekem a paradicsom. Paradicsomot ettem paradicsommal.

Amióta van kiskertem, amit egy szétesett vadászkerítés levert lécei határolnak attól fogva, hogy kutya is van, minden éven ültetek paradicsomot. Nem mindig terem jól, bár tudom, hogy ki kell hónaljazni, de olykor Isten túllocsolja, megtalálják a csigák, vagy megtámadja valami gomba, amitől meg sem érik, barna foltosan lehull.

Gyerekkoromban nem is láttam másmilyent, mint tenyérnagy paradicsomot, lapítottat, mint a földgolyó, amelyet mintha kocsánya mentén beráncoltak volna, szét ne durranjon. Idén fekete csíkos, tojásdad paradicsom érett meg elsőként, a bokra már magasabb, mint én. Kettészeltem megsózni és – szegényes a szókincsem még csak megközelíteni is az ízét. Ami terem nálunk, mindenben erős, sajátkert-ízfokozó van. Nem képzeletben, valóságosan.