De-kultúra

De-kultúra

De-kultúra

Azt, hogy a szó rögtön kétfelé nyílik, akkor vettem észre, amikor leírtam. A de-, mint latin fosztóképző (de-koncentrált, de-pressziós), és a magyar de ellentétes kötőszó a címet kétfelé színezi, és mindkettő sötét árnyalatban.

A de kötőszó olyan, mint egy feltartott tenyér: állj! Aki használja, azt jelzi, hogy amit hallott, nem engedi be a fülén, fölösleges a beszéd.
Őszinte dolog.

Őszintén szól belőle a merevség, a ragaszkodás, a kimozdíthatatlanság.

Egyszer olvastam, hogy a magyarhoz  a mellérendelő mondatszerkesztés áll közelebb,  és hogy az alárendelő eluralkodása idegen befolyás eredménye.

Nem hiszem, hogy idegen befolyás volna. Nem kell a romlást másra kenni.

A nyelv a gondolkodásmódot képezi le, bele van sülve, ezért ha elemezzük valaki nyelvhasználatát, ugyanúgy megismerhetők a személyiségjegyei, mint ha vallana, sőt. Leleplezőbb. Megmutatja, mennyi az emberben az ellenkezés (pedig, de, mégsem), a gyerekesség (mindig, soha), a másra mutogatás (miatta, miattuk), a feltételesség (ha…, akkor), illetve az együttműködés (és, meg, is), a derű (mégis), a teherhordozás (általam, miattam) és így tovább.

Úgy tágul a figyelmem

mint a világegyetem
mint a szembogár

Ajánló

a legutóbbi bejegyzésekből

Mit mond magáról a Végtelen?

Milyen a jó jelmondat?

Milyen a jó jelmondat?

A nyelv zenél. Nem halljuk, mert elnyomja a jelentés. Olykor, isteni pillanatokban, amikor az ember váratlanul kiesik a nyelvből, meghallja. Mire eszmél, hogy milyen szép, már el is veszítette.

A minap hallgattam egy ötperces előadást arról, hogy aki jó jelmondatot akar, figyel a zenére. Elragadó ötlet! Mondok egy mesét! csináltam is az új szlogent rögvest a szellemében. Mondok egy mesét. Egy daktilus és egy jambus. ― υ υ | υ ―. Gyönyörű!

Élj magyarul! ― υ υ | υ Daktilus és lebegve hagyott vég.

Innen nem volt megállás. Belehallgattam a nevembe (jambus és anapesztus), eljátszottam híres cégek jelmondataival, hétköznapi fordulatokkal, utcán fölszedett töredékekkel. Tele van falevéllel az árok. Ez régi gyűjtés, a mai napig a kedvencem. Színtiszta anapesztusok (υ υ ―) a végén csonka verslábbal. Az anapesztusok borúsak, éppen, mint a moll zenék, a daktilusokban süt a nap, akár a dúr skálában. Azt mondják, Homérosz a tenger hullámverésének dallamára írta az Odüsszeiát. Nem hiszem. A tenger anapesztusokban hullámzik, az Odüsszeia pedig csupa erős, férfias daktilusból áll.

Az az ötperces előadás visszairányította a figyelmemet valamire, ami varázsolni tud velem, bárkivel. Azért könnyebb verset dallammal tanulni, mert a zene hátára fölfekhet a szöveg. Ezért van, hogy az időmértékes versekre évtizedek távlatából is emlékszünk, dobolnak, mint a szívverés.