Paradicsom

Paradicsom

paradicsom

A konyhakert csirkehálóval volt körbekerítve, pedig már rég nem kapirgált szárnyas az udvaron. Kidőlt-bedőlt kapuja keskeny lécekből volt összetákolva, szürkére szívta őket a nap. Az a kert volt nekem a paradicsom. Paradicsomot ettem paradicsommal.

Amióta van kiskertem, amit egy szétesett vadászkerítés levert lécei határolnak attól fogva, hogy kutya is van, minden éven ültetek paradicsomot. Nem mindig terem jól, bár tudom, hogy ki kell hónaljazni, de olykor Isten túllocsolja, megtalálják a csigák, vagy megtámadja valami gomba, amitől meg sem érik, barna foltosan lehull.

Gyerekkoromban nem is láttam másmilyent, mint tenyérnagy paradicsomot, lapítottat, mint a földgolyó, amelyet mintha kocsánya mentén beráncoltak volna, szét ne durranjon. Idén fekete csíkos, tojásdad paradicsom érett meg elsőként, a bokra már magasabb, mint én. Kettészeltem megsózni és – szegényes a szókincsem még csak megközelíteni is az ízét. Ami terem nálunk, mindenben erős, sajátkert-ízfokozó van. Nem képzeletben, valóságosan.

Tudok-e jót mondani?

Tudok-e jót mondani?

Tudok-e jót mondani?

Ami nem emel, zülleszt.

(Életem egyik tanulsága, hogy az ember mindig azt követi el éppen, ami ellen szól. Ez az “ellen” vonzatának törvénye. Mutatom működés közben.)

Vannak ál-igaz szókapcsolatok, olyant neveznek meg együtt, ami nincs.

Nincs például független újságírás. A gunyoros hangvételt, mindent kritizálást tekintik annak. Nagy a kártétele. Alattomosan hangol nap mint nap valami ellen. Ráállítja a szemem a nem-jóra. Lenyom, befelhőz. megfertőz. És azt mondja rá: igazság. Miért létezik, létezhet mégis? Miattam. Mert nekem a becsmérlő cikk és a rossz hír az izgalmas. Mert szórakozni akarok (micsoda pontos szó: szétszórni a figyelmem), és nem a magam dolgával törődni – az küzdelmes és fájdalmas.

És most válaszolok a címben feltett kérdésre:

Ha nem, hallgassak mindörökre.

Igen a nemre

Igen a nemre

IGEN A NEMRE

Azt gondolom, az én korosztályomban elsőszülött lányként sokan élünk a fiúnak-vártság terhével. A gyereknek erős fölszólítás a szülői elvárás. A csalódást ugyan nem tudtam nem megtörténtté tenni, de igyekeztem fiús lenni. Fiúnak lenni jobb (különben miért akartak volna fiút a szüleim?) – így értelmeztem. És azonosultam is az ítélettel, nagyon sokáig magam is lenéztem a saját nememet. Aztán az élet helyzetbe hozott. Azt gondoltam, ha egyszer anya leszek, nekem csak fiam születhet. Így is indult: az első gyerekem fiú lett. Őt követte két lány. Megkaptam a kihívást: ha egészségessé akarom nevelni őket, tanuljam meg tisztelni a nememet. Nem összehasonlításban, önmagában, a létezésnek egyik formájaként, mérgező örökségem hátrahagyva.
Kibújni, hazudni nem lehetett, a gyereknek a szülő átlátszó.

Körbenézve a világban azt látom, hogy a kihívást sok nő, a legtöbb nem fogadta el, ezzel pedig a másodrendűnek minősítésben társteremtővé vált. És már látom is a rám meredő ujjakat: Áldozathibáztatás! Igen, az. Cinkossággal vádolok minden nőt, aki a királynői szerepébe nem állt bele. Akiben nincs méltóság.

Nagyobb a károkozás, mint gondolnánk. Létünk tere közös. Ha valaki rágyújt, mind szívjuk a füstöt. Ha én magamat nem emelem, megsüllyed körülöttem a teremtés. Elesik a király. (Shāh Māt – a király védtelen, legyőzött.)

Semmi kivetnivalót nem látok a szolgálatban, ellenkezőleg, számomra a létezés tetőfoka. A szolgálat azonban nem azonos a szerepelvárások kiszolgálásával. Van, amikor éppen a visszautasítás a legnagyobb szolgálat. Visszautasítása a lekezelésnek, tárgynak tekintésnek, durva élcelődésnek. A visszautasítás legszebb módja pedig az öntisztelet. Az olyan sugárzó udvart von az ember köré, amelyben a testi-lelki bántás föl sem merülhet.

 

BS

BS

BS

Hat évvel volt idősebb nálam, másodéves volt az egyetemen, amikor én megkezdtem a gimnáziumot. Úgy adta nekem a köpenyét mint kincset, és én úgy is viseltem, tintával gondosan átsatíroztam a bal ujjára írt hatalmas

S
B  L  A  C  K
B
B
A
T
H

keresztet minden mosás után. Nem ismertem az együttest, pedig mindig az szólt náluk, de kikerülte a fülem, a szívem, egyetlen alkalmat kivéve. Épp az előszobán mentem keresztül, amikor megszólalt a She’s gone. Félbemaradt a mozdulat, álltam sóbálványként négy és fél percig. A zene különös dolgokat tudott velem addig is, a megcsuszamlásból fölszínre rántott, nem egyszer kilendített a fékevesztett jókedvbe, de sosem lőtt szét. Akkoriban egyetlen szót sem tudtam angolul, mégis pontosan értettem Ozzy Osbourne-t. A fájdalom frekvenciája azonos volt az enyémmel.

Édes anyanyelvünk

A történetek megmentenekkit?Látsz? kérdeztem apámat, amikor a tévézéshez úgy ültem le, hogy esetleg belógtam a képbe. Látlak válaszolta rendre. Nem tudom, volt-e benne fegyelmezés: fogalmazzak tisztán (látsz tőlem? látod a tévét?) vagy csak mulatott a nyelvvel, mint...

Istenlakta részletek

Istenlakta részletek Azt mondják, a szólás eredetét a középkori Franciaországban vagy Németországban kell keresni, amikor még úgy szólt: Isten a részletekben, az ördög a szélsőségekben rejlik.A képen egy blézerem bélése és rávarrt címkéjének részlete látható. Ha nem...

Rosszkedv

Rosszkedv  íróműhelyKíméljetek, rossz napom van! Fúriák lettek erre, pokollakók, rosszabbak százszor, mint máskor. De hát szóltam! panaszoltam. Kikérték maguknak. Nem ragaszkodhatom a rosszkedvemhez. Akkor még nem tudtam, hogy az egyetlen érvényes létállapot a...

Hátrább a keselyűkkel

Amikor kiadták József Attila Szabad-ötletek jegyzéke-t, fölszisszentem. Azt gondoltam, és azt gondolom most is, hogy ez a keselyű etetése, amelyik a másik maradékában turkál. Ami a nyilvánosságnak volt szánva, azt megkaptuk. A többihez semmi közünk. Ezt éreztem akkor...

Határok

(a jegyzet nem a fenti képről szól, bár szólhatna) Nézem az erkélyt, illúzióját kertnek, szabad térnek, nem tudom levenni róla a szemem. A mennyezet alá karvastag faág van rögzítve, színes madzagok futnak rá, arra ládából levélnövény kapaszkodik. Mellettük karcsú...

Élményhajsza

Élményhajsza

Élményhajsza

Mindenki utazik. Mindenki jön-megy, izgul, készül, én meg itt vagyok röghöz kötve. Nincs más akadály, mint a hiányzó vágy. Már-már hibásnak érzem magam, annyi utazni vágyó közt a maradó. De bárhova megyek, ott vagyok. Én vagyok a legsúlyosabb bőröndöm. Úgysem látom, amit nézek, ahhoz üresnek kéne lenni. Én azonban el vagyok tömődve magammal.

Nem teljesen. Néha hozzám férnek a pillanatok. Ma reggel, miközben csiptettem kötélre száradni a ruhát, ahogy lehajoltam, megláttam a lábam előtt a kaprot, nyurga szigetet a lazúrkék edényben, a szárak tetején körömnyi halványzöld kezdeményeit a virágnak, és lehet, életemben először láttam.

Amíg hajkurásztam a lélegzet-elállító pillanatokat, üres maradt a markom. Minél jobban kapkodtam utánuk, annál inkább. Pedig ha nem űzöm, ha megállok, a tökéletes pillanat megtalál.