Mesteremberek

Mesteremberek

Mesteremberek

 

íróműhely

mintha magának csinálná szoktam mondani a szakembereknek, szoktak nézni rám furcsán, mert az a suszter cipője

mesterember az, akinek mindegy, kinek dolgozik, magának vagy másnak, mert a mérték nem kívül van, hanem belül, az szabályozza a mozdulatokat, szeretet van még a tekintetben is, amelyik az anyaghoz ér

azt sugározza vissza a tárgy örökkön örökké, csorbulásig, kopásig, agyonhasználatig

amelytől újabb szépségbevonata képződik

közép-amerikai indiánoknak kínáltak kézzel szőtt takaróikért annyi pénzt, amelyben életük végéig térdig járhattak volna, csak készítsenek sokkal többet, nem lehet rázták a fejüket, nincs annyi hátralevő idejük

emlékszem gyerekkoromból az időre, amikor nem az volt a cél, hogy valami elkészüljön, maga a folyamat volt fontos, amelyről viszont nincsenek emlékeim, mert nem voltam ott, nem volt ott senki, mert az alkotás, az igazi, föloldja az embert

mostanában néha újra megtörténik

 

íróműhely

Jegyzet

Jegyzet

Jegyzet

 

 

íróműhely

Valahányszor külföldről hazaérkezem, tényleg hazaérkezem. Kinyújtózik bennem a lélek.

Enyém a város fölött folyton változó égharang, zenél, amióta megszülettem, sehol másutt nem ilyen szépen. Enyémek a folyó menti mézgás égerfák, amelyek úgy kísérik a vizet mint reményvesztett szeretők. A bolond szelek elülnek lombjaikban, mint a madarak. Enyém az iszamos patakpart, ahol a kövek fölött csacsogva bukdácsol a víz.

Enyémek a parkokat ellepő varjak, amelyek, mintha egyetlen madár volnának, egyszerre emelkednek a magasba, köröznek károgva, fülsiketítőn, szétsokszorozódnak az ablaküvegekben.

Enyémek az ország rosszkedvű, békétlen lakói, enyémek a nagy hangú, kocsis szájú kamaszai. El nem cserélném idegen ajkúakra őket, nem csak, mert tudom, hogy a világ más tájain is bepiszkolódott a száj és a szó.

Enyémek az apró dühök, amik forrnak bennem miattuk, amikor elfelejtem, hogy csak annak van jelentősége, aminek adok. 

íróműhely

Viszonylagosság

Viszonylagosság

Viszonylagosság

 

íróműhely

amikor valaki szól, azzal kézen fog, és bevezet a világába
vigyázzak, ott mit látok, és hogyan lépek

és amikor szólok, nem tudhatom,
hogy más mit lát, kincseket-e
vagy csak fakó kavicsokat zörget a szeme

íróműhely

Fogalom

Fogalom

Fogalom

 

íróműhely

A Petúnia utcán mentünk, már neve volt annak, amit láttam, fa, ágak, gomb, ég, az enyémet fogó kéz. A fogalmak kezdték fölfalni a valóságot, ne lássam többé.
Lakkcsizma és piros kabát volt rajtam, és egérfogak helyett már felnőtt metszőfogak nőttek a számban.

__________

A minap szöget ütött a fejembe: hogyan gondolkodom? fogalmakkal vagy képekben? vagy is-is? Éppen olyan lehetetlen tetten érni, mint az elalvás pillanatát. Amint figyelni kezdek, biztos, hogy fogalmakat használok, magamban beszélek. 

Sosem hallottam a csöndet.

A szó szike, kimetsz a Csöndből, az Egészből valamit, azt mondja: ez ez, és minden más más.
Meg-külön-böztet. Ez a pokol, ez a darabolás, osztás, szétválasztás. Az ördögi kísértés: a szó. Akkor mit kezdjek azzal, hogy szó által lett a világ? Ördögi tetten érni Istent?

A szó megteremtette a világot, és föl is falja. Amióta tudok beszélni, sosem látok eredetiben, csak fogalomszűrőn keresztül. Minél inkább el akarnak igazítani a szavak a világban, annál  jobban eltévedek.

A fogalomvilágban tükröződöm, visszaverődöm.

Mint most ebben a bejegyzésben.

íróműhely

Múlt

Múlt

Múlt

 

íróműhely

Mikor született Buddha? Nem tudni. Tól-ig-ek vannak, nem is egy, de nincs történész, aki pontosat merne mondani. Az indiaiaknál nem volt történetírás. Ami elmúlt, elmúlt, minek foglalkozni vele. Ezzel egy vonással két, általunk nagyra tartott tudományt húznak át: a történelmet és a lélektant. Egy indiai számára őrültség a múltat boncolgatni, amiből az következik, hogy nem hisznek az ok-okozatiságban. Ez látszólag szemben áll a karma törvényével. Ám ha nem esik szét az idő múltra, jövőre, akkor csak a jelen pillanat marad, és az, hogy minden egyszerre történik. Az ok egyszerre van az okozattal.

Ha az indiai időfogalomra gondolok, úgy jelenik meg, hogy az ember lép, és mielőtt a lába földet ér, kerül alá út, míg a háta mögött folyton a semmibe szakad a pillanat. Ez a pont. A mi időnk ezzel szemben vonal: van előttünk és mögöttünk.

Az előtt is, mögött is képzelődés. Az összes görnyesztő nyomorúságunk, a személyes – család- és nemzettörténetünk, amelyet minden ébredéskor fölmondunk magunknak, mint egy átkot, a lehetséges jövő, amellyel riogatjuk magunkat, nem létezik. Az emlékezet arra való, hogy rendet vágjon a hétköznapok rendetlenségében, semmi többre. A képzelet színes pillangói pedig kizárólag gyönyörködésre.

Mostantól pont-os leszek. Átállok az indiai időre.

íróműhely