Átfényezni (21)

Az utolsó előtti fenyőnk narancs illatú fa volt, ajándékba kaptuk, a következő éven dézsásat vettünk, de kiültetés után nem maradt meg, akkor fölkerekedtem, és a város szélén találtam egy kovácsműhelyt – úgy hiszem, amerre megyek, viszem magammal a világomat, mihelyst kilépek a csokoládéboltból, ahol szép arcú lengyel nő a tulajdonos, eltűnik, és fekete ruhaüzlet lesz a helyén halálfejes pólókkal, szegecsekkel kivert kiegészítőkkel a téren mögöttem bandukoló punknak; a kovácsműhelyt is így teremtettem a város szélére, meglepetten néztünk egymásra a három kováccsal, mert annyian voltak, mint a háromkirályok, arcukat vésővel formázta az idő, meghallgatták, mit szeretnék, tüstént rajzolni kezdtek, magyarázták, hogy miért kellenek merevítők, összedugták a fejüket, hogy a stabilitást hogyan oldják meg, végül olyan árajánlatot adtak, amit álmomban sem reméltem, azóta, ha érezni akarom karácsonykor a fenyő ragacsos illatát, ki kell mennem az erdőbe, otthon spirál alakú karácsonyvasunk van a csigavonalon tíz mécsestartó karikával, és valahányszor földíszítjük, mosolyog téren és időn át a három kovács.